Kire tudnánk rásózni még az adósságunkat?

  • Facebook
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Netvibes
  • Live

Az elmúlt években a kormány elszánt erőfeszítéseket tett a keleti nyitás jegyében arra, hogy pénzt vonjon be gazdag és fejlődő ázsiai országoktól; részben talán azért is, hogy megmutassa Washingtonnak, az IMF-en kívül is van élet. Eddig viszont úgy tűnik, nemigen van: a kínai és az arab kudarcok után az azeri barátkozás is megtorpanhat. A kötvényeladásokat a magas magyar hozamok elméletileg támogatják, viszont akadály, hogy bóvliban vagyunk, és hogy a pénzes országok gazdaságaihoz alig kapcsolódunk. De még nem csapták ránk az ajtót például Brazíliában és Dél-Koreában, és mehetünk pénzt kérni Tajvanra és Japánba is.

„Shahmar Movsumov, az azeri állami olajalap (SOFAZ) ügyvezető igazgatója Szijjártó Péter államtitkárral, az Azerbajdzsán és Magyarország közötti gazdasági együttműködésről tárgyaló kormányközi bizottság társelnökével találkozott 2012. július 23-án. Mr. Movsumov tájékoztatta a vendégeket az Alap tevékenységéről és jelentősebb befektetéseiről. A megbeszélésen a felek a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat, illetve ezek fejlesztési lehetőségeit vitatták meg.”

Ez a rövid júliusi közlemény olvasható az azeri olajalap hírarchívumában, közvetlenül a magyar állampapírvásárlásról és más itteni befektetési tervekről szóló minden híresztelést cáfoló hétfői bejegyzés előtt. Vagyis tény: a magyar közeledésre az azeri vezetés is nyitott. A két ország gazdasági kapcsolatai ugyan most még elhanyagolhatók, de komoly tervek vannak ezek felpezsdítésére.

Most még nem tudni, hogy a baltás gyilkos kiadatása és az azt követő diplomáciai manőverek közepette megtorpan-e a barátkozás a két ország között vagy sem. Visszás a helyzet, hiszen minden komoly gazdasági együttműködés erősítheti azt a gyanút, hogy a magyar kormány lényegében pénzért adta ki a Budapesten örmény diáktársa miatt elítélt azeri katonatisztet.

A jelek egyébként azt mutatják, hogy az együttműködés nem áll le. A Világgazdaság keddi számában arról írt, hogy megtartják az október 8-9-ére tervezett budapesti gazdasági találkozót. Az azeri ügy, a közeledés folytatásától függetlenül mégis a leglátványosabb, de nem az egyetlen pofon, amit a keleti nyitás politikáját erőltető Orbán-kabinet egy barátinak remélt országtól el kellett viseljen.

Csalódás Kínában

A kormány tavaly több százmilliárd forintnyi befektetést és beruházást álmodott meg kínai pénzből. Ven Csia-pao kormányától vártuk a Malév megmentését, de a magyar kormányban beszéltek arról is, hogy magyar állami beruházásokat, például vasútépítést finanszírozna valamilyen módon – például MFB-kötvények vásárlásával – közvetve a kínai állam. Szó volt emellett logisztikai-közlekedési platformról, reptér- és citromsavgyár-építésről, valamint egymilliárd dollárnyi vegyipari befektetésről is.

Fellegi Tamás akkori fejlesztési miniszter – egyben kínai-magyar kapcsolattartásért felelős kormánybiztos – azt mondta: a kínai fejlesztési bank egymilliárd eurós hitelkeretet nyitott kínai vállalatok részvételével megvalósított magyarországi projektet finanszírozására, ilyen beruházás a „vasútfejlesztéstől a cargobázis építésig elméletileg bármi lehet”. Szintén Fellegi, még a miniszterelnöki látogatás előtt annak a reményének is hangot adott, hogy a kínai szuperexpressz szerelvényei fognak a magyar vasútvonalakon robogni.

Orbán Viktor is tárgyalt a kínai kormányfővel – ahogy most nyáron az azeri elnökkel is –, ám most már úgy tűnik, hogy mindkét esetben eredménytelenül. Orbán tavaly nyáron történelmi segítségnek nevezte a kínai kormány Magyarországot segítő lépéseit, mint mondta: „az aláírt együttműködésekben konkrét programokról, befektetési alapokról, pénzügyi keretekről sikerült megállapodnunk”.

Azt is elmondta, hogy Kína beszáll a magyar állampapírpiacra. Ez utóbbi kapcsán konkrét összegekről nem volt szó, de a miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy „ezzel a magam részéről az ország finanszírozásának középtávú bizonytalanságát eltűnni látom”. Nem tűnt el, tavaly év végén a CDS-felárak tanulsága szerint az ország fizetőképessége is megkérdőjeleződött, Kína pedig csupán 3 milliárd forintnyi kötvényt vett. A reptérépítésből sem lesz semmi, de egyelőre bizonytalan a szolnoki citromsavgyár építése is, a Malévot sem sikerült életben tartani, és általában elmondható, hogy nem kellettünk Kínának.

Pofonok földje

Tavaly ősszel Szaúd-Arábiába látogatott Orbán. Rijádban találkozott Abdallah bin Abdel-Azizzal, az ország királyával, egyben miniszterelnökével, akivel mezőgazdasági, vízgazdálkodási, egészségügyi, oktatási és sportügyekben próbálta kikövezni az utat a szorosabb együttműködés felé.

Orbán delegációjában ott volt az Államadósság Kezelő Központ Zrt. igazgatója is, aki azért ment, hogy megtudja, van-e lehetőség az államkötvény-vásárlásban vagy bármilyen más természetű pénzügyi finanszírozásban az együttműködésre. A Figyelő nemrég arról írt, hogy nem csak a szaúdiaknál, hanem az olajmilliárdokban szintén dúskáló Arab Emírségekben is próbálkozott a kormány kötvényeladással, de mindkét esetben sikertelenül.

Ezek, illetve a kínai kudarc után került a kabinet térképére Azerbajdzsán, ahová idén nyáron utazott el a miniszterelnök. Most úgy tűnik, szintén eredménytelenül. A kudarcok nemcsak a diplomáciánk erőtlenségét és nemzetközi súlytalanságunkat húzzák alá – rámutatva arra is, hogy egyelőre nem túl sikeres a feladatmegosztás a Külügyminisztérium és Szijjártó Péter külgazdasági államtitkár között –, hanem azt is, hogy a rokoni szálak, amivel a frissen kinevezett ÁKK-vezér Töröcskei István tavaly novemberben a kínaiak érdeklődését magyarázta, keveset érnek, ha pénzről van szó.

Mindenhol utálnak minket?

Az ember óhatatlan erre gondol, ha azt látja, hogy bármerre megyünk, kudarc kudarcot ér. De azért remélhetjük, hogy – talán Örményországot leszámítva – nem ellenszenvről vagy utálatról van itt szó. Hanem egyszerűen csak arról: Orbán mosolya kevés ahhoz, hogy valaki százmilliárdokat fektessen be Magyarországon. Ehhez elsősorban aktív gazdasági kapcsolatok kellenek, hogy ne csak nekünk, hanem a pénzt küldő országnak is gyümölcsöző legyen a kapcsolat, hogy az adott ország, amelytől elvárnánk, hogy szerepet vállaljon a magyar adósságfinanszírozásban, ismerje a gazdaságunkat.

Egy ország nyilván annál szívesebben fektet be itt, minél több cégének van üzleti érdekeltsége az országban. Ez egyelőre nem csak Azerbajdzsánról, hanem a többi szóban forgó országról sem mondható el.

A kiugró magyar-kínai külkereskedelem csak a másik három országhoz képest magas. A hazai GDP arányában az összes kínai kivitel és behozatal nem éri el a négy százalékot, ami nagyjából hat-hétmilliárd dolláros tételt jelent. Ez a kínai GDP-ben egy kerekítési hibával felérő szám jól illusztrálja azt is, hogy miért nem vagyunk túlságosan fontosak Ven Csia-pao kormányának.

Az azeri kapcsolatot a gyerekcipőben járó gazdasági összefonódások szintén nem segítik, a két ország közötti export és import nagysága már a magyar GDP vagy külkereskedelmi forgalom arányában sem értékelhető. A kapcsolatok persze fejleszthetők, de a barátkozásnak ebben a fázisában akár el is lehet hinni, hogy ha volt is szó kötvényvásárlásról, azt az azeri fél nem vehette túlságosan komolyan.

Csábító hozamot kínálunk

A magyar államadósság finanszírozásának az üzleti szálakon túl egy másik motorja is van: a magas hazai állampapírhozamok. Miközben a világ vezető jegybankjai, az európai, az amerikai, az angol és a japán mind nulla közeli kamatszintnél tartanak, a Magyarországon befektetők igencsak magas kamatprémiumot kapnak, ha megtakarításaikból a magyar államadósságot finanszírozzák.

Ehhez viszont nem kell külön megállapodás a két ország között. A magas hozamokat ugyanis bárki megkaphatja, aki mondjuk egy befektetési banktól vagy brókercégtől az aktuális piaci áron megveszi a magyar papírt.

Ez viszont a magyar kormánynak közvetlen segítséget nem jelent. Az úgynevezett másodpiacon – tehát amikor nem közvetlenül a magyar állam az eladó – ugyanis a már korábban kibocsátott állampapírok forognak, aki itt vásárol, az nem juttat friss pénzt a hazai rendszerbe. Orbánék azért házalnak minden kormánynál, hogy újonnan kibocsátott papírok lejegyzésére vegyék rá őket.

Az azeri olajalap kilőve

Egy ilyen új, úgynevezett elsődleges devizakötvény-kibocsátásnak most ráadásul nagyon is lenne értelme a kedvező befektetői hangulat miatt. Ezt jelzi, hogy például a tavaly március 29-én hárommilliárd dollár összértékben kibocsátott kötvénysorozatot 6,3 százalékos hozammal vették meg a befektetők az államtól, de aki most akar vásárolni ebből a sorozatból a másodpiacon, az 5,5 százalék körüli hozamszintre számíthat.

Az alacsonyabb másodpiaci hozamból következik, hogy most egy elsődleges dollár (vagy éppen euró)-kibocsátás is olcsóbb lenne a tavalyinál. Ez a kormánynak elméletileg vonzóvá teheti az ügyletet, és a fejlett piaci hozamoknál jóval magasabb kamatszintre könnyen lehet, hogy a befektetők is ugranának – mondja Móricz Dániel, a Concorde kötvénystratégája. Viszont ez a fajta piaci finanszírozás még a mi szempontunkból kedvezőnek tűnő hozamkörnyezetben is drágább lenne, mint az a pénz, amit az IMF-től kapnánk. Másrészt viszont minden jel arra utal, hogy Orbánék a Valutaalap kényelmetlen elvárásai miatt a költségesebb utat szívesebben járnák.

De lényegében biztos, hogy a 2-3 milliárd eurós elsődleges kibocsátás Azerbajdzsánnal sem fog összejönni. És nem csak azért, mert a pénzzel teli azeri olajalap cáfolta a vásárlásról szóló találgatásokat. Az azeri olajalap szabályzata kimondja, hogy az ide érkező pénzeket csak biztonságos befektetésekbe lehet tenni. A Portfolio.hu cikke mutatott rá arra, hogy az alap vagyona mindössze 5 százalékát fektetheti spekulatív, azaz befektetésre nem ajánlott kategóriába tartozó kötvényekbe, mint amilyenek a magyar államkötvények is. Az alap tehát a jelenlegi szabályzata miatt legfeljebb 1,3 milliárd euró értékben lenne képes magyar kötvényeket vásárolni. Ráadásul nem is valószínű, hogy az 5 százalékos spekulatív keretet egyetlen országban költsék el.

Minden remény darabokban?

Nincs, mert a világ tele van pénzzel. Persze a válságról, csődökről, adóssághegyekről, munkanélküliségről szóló hírlavina miatt úgy tűnhet, hogy a világon senkinek egy fillérje nincs, ennek azonban az ellenkezője igaz. A befektetők, bankházak, vagyonkezelők, állami- és magánalapok, illetve bizonyos kormányok egy csomó pénzen ülnek, amit főként készpénzben, bankbetétben illetve alacsony kockázatú rövid állampapírokban tartanak. Ezeknek a befektetéseknek lényegében semmi hozama nincs, de olyan időket élünk, amikor a biztonság fontosabb a hozamoknál.

De azért a kellően magas hozamok mégis csábítók. Főleg, ha egy uniós ország fizeti őket. Ezeket a pénzeket elő lehet csalogatni a bunkerből, csak ez a magyar kormánynak eddig nem sikerült – lehet, hogy rossz helyen próbálkozott. És hogy kinél kellene kopogtatni?  A kabinet egyrészt utazhatna azokra az országokra, ahol magas a devizatartalékok szintje (az adatok májusiak, ma például már Svájc jóval előrébb lenne a sorban).

Van még kihez fordulni

Mivel ezeket általában minden ország az azeri olajalaphoz hasonlóan csak kevésbé kockázatos módon költheti el, így nem is kifejezetten ezekre a pénzekre, hanem a különböző állami alapok dollármilliárdjaira lehetne utazni. Ahol magas a hivatalosan látható devizatartalékszint, ott általában ilyen alapokban is van pénz kockázatosabb, de nagyobb hozamot adó befektetésekre.

Ráadásul ha jól megnézzük az ábrát, látható, hogy a tízes toplistáról nyolc ország keleti, és még csak kettőnél nem mutattak nekünk ajtót. Vagyis a keleti nyitásról szóló szlogenek és az ősi eredet felkutatása folytatódhat Japánban, Tajvanon, Hongkongban, Dél-Koreában vagy akár Indiában. Sőt, ha minden kötél szakad, még ott vannak az orosz olaj- és gázmilliárdok is. És hát a listán nincs rajta, de rokonokat a Varga Mihály által imádott Kazahsztántól Üzbegisztánig sok olyan helyen kutathatnánk még, ahol bőségesen van olaj.

És persze nemcsak országokkal lehet üzletelni, igaz, ekkor már a keleti nyitás politikáját fel kellene adni. Akár a Templetont is igazán rávehetnénk, hogy ha már eddig ilyen szorgalmasan halmozta a magyar adósságot, akkor vegyen még és még többet. De akár Soros Györgyöt is meggyőzhetnénk, hogy a Facebook-részvénynél csak jobb befektetés van a világon. És persze előírhatnánk a magyaroknak is, hogy vegyenek részt a nemzeti adósságlebontási programban: ha minden magyart havi 10 000 forintos kötvényvásárlásra köteleznénk – kedvezményt kaphatna az, aki minden konzultációs kérdőívet kitöltött, büntetőbónuszt fizetne, akinek mondjuk nincs elég gyereke –, azzal egy év alatt 1200 milliárd forinthoz jutna a költségvetés. Válasszon: ön kire próbálná rásózni a magyar államadósságot?

Forrás: Index.hu
www.index.hu

Az oldal alján Te is hozzászólhatsz.

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Adja meg a matematikai képlet eredményét: *