Jaksity György: Az elveszett évtized csak most kezdődik

  • Facebook
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Netvibes
  • Live
Jaksity György

Jaksity György

A megszorító, a költségvetési hiányt és az államadósság csökkentését prioritásként kezelő politikák évtizedre lassú növekedésre kárhoztatják a fejlett gazdaságokat – véli Jaksity György, a Concorde Értékpapír Zrt. igazgatóságának elnöke.

A Budapesti Értéktőzsde korábbi vezetője szerint ebből a folyamatból a modernizációt, fejlesztéseket húsz éve halogató Magyarország sem vonhatja ki magát.

A pénz nyugtalan természete címmel tartott még 2003-ban előadást a Mintentudás Egyetemén, azt követően, hogy megjelent nagyívű történelmi és elméleti munkája, A pénz természete. Az utóbbi években ennek egyre több jelét látjuk New Yorktól Budapestig, az emberek igencsak megtapasztalták, hogy valójában mennyire nyugtalan természetű is a pénz. Nem gondol-e arra, hogy e válság történetét, természetrajzát is bemutatja egy vaskos könyv keretében?

Ha volna időm, szívesen írnék róla, de a téma azért ma már elég jól feldolgozott. S a krízis kirobbanása előtt már látszottak a vészes előjelek. Jómagam, s a cég is felhívtuk a veszélyre a figyelmet. Tudom persze, hogy ma már mindenki úgy emlékszik, megjósolta a jövőt, de mi dokumentálni tudjuk, hogy megmondtuk: nem tudjuk ugyan, hogy pontosan mi jön, de valami nagy erejű és negatív folyamat indul meg, amely alapvetően az adóssághoz és az eszközár-buborékhoz kapcsolódik. Sok, részben érzelmi töltésű önigazoló nyilatkozat hangzik el arról, hogy ki a hibás. Mindenki az, szerintem. Így az eseményeknek erről a fejezetéről írni nem lenne olyan nagy kihívás. A jövőről annál inkább.

Olvasván mindazt, amit csak az utóbbi hetekben mondott, feltűnt vissza-visszatérő gondolata, hogy egy elveszett évtizedben élünk. Ez jó könyvcím is lehetne.

Magyarország esetében valójában két évtizedről beszélhetünk. Elvesztegettük a 2000-es éveket, holott túlzás nélkül, ez az időszak történelmi lehetőséget nyújtott volna arra, hogy az uniós csatlakozás és az akkori hatalmas fellendülés nyomán – aminek a következménye a válság lett – ne csak a következményt éljük meg, hanem a fellendülést is. Sajnos, ez a vonat elrobogott mellettünk, és az uniós csatlakozásból fakadó előnyök nagy részét nem tudjuk élvezni. Sem a kétezres, sem a kilencvenes évek hatalmas fellendülését nem használtuk ki, hogy megépítsük azt a hatalmas masinát, ami minket a 21. században az európai országok átlagához közelítene vagy akár annál magasabb szintre tudna emelni – fejlettségben, életszínvonalban.

Óriási hiányosságaink mutatkoznak fejlesztésben, modernizációban, beruházásokban. Ez már nem is évtizedes, inkább évszázados távlatban elpárolgott esélynek tekinthető. Az elveszett évtized, amiről egyebütt beszéltem, az a következő tíz esztendőre vonatkozik, amely a fejlett világban mindenki számára, számunkra is elveszett, mert az adósságok leépítése, a deficitek csökkentése olyan recessziós folyamatokat mozgat, amelyek miatt jelentős gazdasági növekedésre nem lesz lehetőség. Az Egyesült Államokról, a régóta veszteglő Japánról, Nyugat-Európáról, és persze Kelet-Európának egy részéről, benne, mint említettem, Magyarországról van szó.

Értéket pusztító mutatvány

A következő évekre előretekintve egyes elemzők, neves közgazdászok apokaliptikus víziókat vázolnak fel. Mások elhúzódó válságról beszélnek, a 2007-09-es visszaesés megismétlődéséről. Ön milyen forgatókönyv alapján dolgozik?

Az apokaliptikus előrejelzések arra jók, hogy ha esetleg bejönnek, életre szóló elismertséget és megbízásokat szerezzenek a szerzőjének. Az biztos, hogy a válságnak nincs vége, s most abban a szakaszában vagyunk, amelyben a privátadósságból keletkezett államadósságot kell visszaszorítani, ez pedig stagnálásra, lassú növekedésre ítéli az említett térségeket.

A deficitek és az államadósságok növekedésének pályáját az Európai Bizottság már 2008 végén, 2009 elején elég jól bemutatta, nem igazán érhető, miért okozott aztán mindez olyan megrökönyödést befektetői körökben, ráadásul mind az Egyesült Államokban, mind az Európai Unióban úgy gondolták, hogy az állami költekezés, beavatkozás a legjobb megoldás a múlt századi Nagy Depresszióhoz hasonló méretű krízis elkerülésére. Lehetséges, hogy az elveszett évtizeddel most annak az árát fizetjük meg, hogy két éve megúsztunk egy sokkal súlyosabb válságot?

Nincs erre egységes válaszom, inkább egy sémát vázolnék fel. Egy adott gazdaságnak megvan a maga növekedési pályája, amelyet a különböző tényezők normális alakulása jelöl ki. Ha valamilyen okból a politika gyorsítani akar, vagy ha a bankok érdeke azt kívánja, hogy minél többet hitelezzenek, vagy ha olyan társadalmi-gazdasági átalakulás zajlik, mint Kelet-Európában, akkor ez az ország letérhet a növekedési pályájáról és áttérhet egy sokkal meredekebb pályára. Ez persze sokáig nem fenntartható. De a letérés általában jelentős méretű állami szerepvállalással, vagy eladósodással jár a privátszférában. Amikor ez a folyamat már nem tartható tovább, akkor pontosan az ellenkező folyamat zajlik le.

Ahogy kivonul az állam a gazdaságból – aminek most tanúi vagyunk,  Magyarországon pedig már néhány éve -, ahogy leépül akár az állami, akár a magánadósság, és a növekedésnek ez a motorja nemhogy megáll, hanem hátramenetbe kapcsol, akkor pont ugyanannyit veszítünk, jó esetben, mint amennyit a megelőző években az extra üzemanyaggal nyertünk. A kérdés most az, nem vesztünk-e többet? Az egész mutatvány nemhogy értéket hozott volna létre, még értéket pusztít is. Most afelé haladunk, hogy szépen feléljük, amit a kétezres éveknek a felfokozott hitelezése és állami szerepvállalása létrehozott. De vajon meg tudjuk-e tartani azokat az értékeket, amelyekről elindultunk a kétezres évek elején? Még nem vagyunk ugyanis a folyamat végén, így nem jelenthetjük ki, hogy megúsztuk a Nagy Depressziót. S azért ne feledjük, jó nagy visszaesés ment végbe 2007 és 2009 között, s újabb recessziók várhatóak az államadósság leépítése miatt. Más-más mértékben persze az egyes gazdaságokban és ágazatokban.

A keynes-i gondolat felülvizsgálata

A közgazdász társadalom mintha két részre szakadt volna. Az egyik tábor azt mondja, hogy a keynes-i gazdaságösztönzésnek még mindig van tere, a másik szerint ez elképzelhetetlen. Csak példaként: a Nobel-díjra esélyesnek tartott amerikai Robert Barro és Martin Feldstein arról beszél, hogy 2008-ban kétségkívül be kellett avatkozniuk a kormányoknak, de például az Egyesült Államokban mindez rossz eszközök bevetésével valósult meg, ezért nincs a gazdaságba beöntött töméntelen mennyiségű közpénznek semmi hatása sem, miközben persze az adósság megemelkedett.

Az igazság valahol a két állítás között van. Én biztos nem fejtenék ki ennyire egyértelmű véleményt, hogy az állami beavatkozásnak semmi értelme sem volt. A kérdés az, hogy az állam által vállalt deficitnek és az így kiváltott keresletnek mekkora szerepe lehetett. Nyilván nem nulla, de nem is volt akkora, mint azt a politikusok hangsúlyozzák. Ezt gondolom arról a vitáról is, ami John Maynard Keynes és a monetaristák, vagy az osztrák iskola képviselői között zajlik. Nem lehet igazságot tenni. Egyes állítások ugyanis bizonyos körülmények között megvédhetőek, de axiomatikus kijelentés viszonylag kevés akad.

A keynes-i gondolat alapjával, hogy egy modern állam, modern pénzügypolitika akkor működik jól, ha viszonylag mechanikusan anticiklikus, vagyis fellendülések idején inkább hűti, visszaesés esetén inkább fűti a gazdaságot, s ezzel tompítja a kilengéseket, azt hiszem, minden épelméjű ember egyetérthet. Hiszen a kilengések veszteségeket okoznak, kihagyott fejlődési lehetőségekkel járnak. De ha megjelenik valamiféle politikai voluntarizmus, és az állam a fellendülés idején is túlvállalja magát, s emiatt nem tudja ellátni az anticiklikus szerepét a gazdaságban, vagy csak úgy, mint ahogy történt, hogy kritikus eladósodottsági szintet ért el, akkor már több bajt okoz a puszta jelenlétével is, mint amennyi hasznot hajt, vagy hajtott. S ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a válságban tapasztalt csúcsokhoz képest a munkanélküliség szinte nem csökkent, alig mérséklődött az államadósság, a privátszektorban pedig legfeljebb adósságleírásról beszélhetünk a bankok mérlegében, a világ nagy bankcentrumainak vezető pénzintézetei pedig valószínűleg újabb állami támogatásra, garanciára szorulnak. Nem utolsósorban azért, mert olyan államkötvényeken ülnek, amelyek leértékelődtek.

Az állam tehát ma már saját hibáiért vállal szerepet a bankokban, ami szerintem tragikomikus. Vagyis, nem mondhatjuk azt, hogy jelentős eredményeket értünk volna el a válságkezelésben és az anticiklikus politikában. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy ezeknek a lépéseknek a jelentős része nemhogy nem okozott pozitív hatást, hanem inkább még a bajt növelte. Ez nem azt jelenti, hogy az államnak nem kellene anticiklikus és válságkezelő feladatot ellátnia, csak ésszel kellene csinálni. Sajnos erre nem sok jó példa akad, talán Németországot említeném.

Ez a válság nem nagyon rendezi át a világrendet

Már a válság kirobbanása előtt megindult a világgazdasági erőviszonyok átrendeződése. Vajon ez a krízis hatással van-e erre folyamatra? A bankok helyzetét rendező Egyesült Államok mintha kedvezőbb helyzetben lenne, mint az Európai Unió, s közben az eddig gyorsan növekvő Kína is lassít.

Ezt a kérdést alaposan elemezni kellene, de azt azért ki merném jelenteni, hogy ez a válság nem nagyon rendezi át a világrendet. Kétsebességes világban élünk, amelyben Észak-Amerika, Japán és Európa nulla és két százalék közötti növekedésre képes. A fejlődő világban vannak országok elsősorban Ázsiában ahol hét-tizenkét százalékos az iram, míg Latin-Amerikában, Kelet-Európában három-hét százalékos ütemet diktálnak a gazdaságok. S létezik az országoknak egy csoportja, amelybe Magyarország is tartozik, amely az elhibázott gazdaságpolitika és az elszalasztott évtized miatt ugyanolyan lassan bővül, mint az a térség, amelyhez fel akar zárkózni, de így sajnos nem zárkózik fel. Ez a tendencia évtizedekre előrejelezhető, a válság ezen nem változtatott.

A válság persze olyan, mint egy vihar, megmutatja, hogy az építmény hol gyenge. A krízis ott okozott nagyobb bajt, ahol békeidőben sem mentek jól a dolgok, csak akkor ezt elfedte a viszonylag magas növekedés. Magyarország e jelenség mintapéldája: békeidőben nem használta ki a tálcán kínált lehetőségeket. A válság a felszínre hozta ezeket a különbségeket. Azok az országok vészelték át a vihart, amelyek takarékosan működtek, a békeidőben felkészültek a válságra, megfelelő stratégiával rendelkeztek, ahol a politika és a gazdaság között jó az együttműködés, a társadalom és az elit között megfelelő a harmónia, nincs kritikus polarizálódás, nincsenek az együttműködést gyengítő elemek. Jó példa erre Svájc, és a balti-skandináv régió, illetve Németország. A rossz az európai periféria és az európai átalakuló gazdaságok régiója, benne Magyarországgal.

Argentína, Délkelet-Ázsia, Oroszország. Súlyos válságokon mentek keresztül nem is olyan régen, s azért van ahol sikerült építkezni a krízisből.

Tanulhatnánk mások példájából, például Argentínáéból, amely tíz éve fizetésképtelenné vált, aztán hosszú, fájdalmas folyamat után részben azért, mert elkapta a kétezres évek fellendülését, és leépítette nemzetközi adósságát, újra képes a világpiacról finanszírozni magát. A legnehezebb helyzetből is van kiút, ha ésszerűen reagálnak a gazdasági szereplők és a politika.

Mi bízunk az eurózóna jövőjében

Brüsszelben az utóbbi években egyre több siránkozó hangot lehetett hallani az Európai Unió lemaradásáról, az Egyesült Államok előnyéről és Kína észvesztő felzárkózásáról. Hogyan ítéli meg az eurózóna válságát?

Ez válság a válságban. Sújtja az EU-t mindaz, ami mást is. De emellett ez egy különleges válság, hiszen az unió nemzetállamok szövetsége, közös monetáris, de nemzeti hatáskörben maradt fiskális politikával. Ennek következménye is, hogy nagyon eltérő pályát járt be az államadósság alakulása a centrumban, vagyis az északi tagállamokban, és a periférián, a déli államokban. Ezt a jelenséget a válság felerősítette. Ma már nemcsak görög csődről beszélnek a piacokon, hanem megkérdőjelezik az eurózóna jövőjét is. Mi, vagyis munkatársaim és én, nem tartozunk ezek közé. Bízunk az eurózóna jövőjében, mi több, azt gondoljuk, hogy ez a válság arra lesz jó, hogy megmutassa a gyenge elemeit a rendszernek. Ha van rá szándék, ezeket ki lehet javítani. Jó eséllyel nem az eurózóna temetésére kell készülni, hanem egy jobb eurózóna születésére, fájdalmas folyamat nyomán persze. Amelynek során lehet, hogy el kell engedni Görögország és hitelezői kezét.

Mintha mostanra eljutottak volna a vezető politikusok, a szándék szintjén legalábbis odáig, hogy belenyúlnak a görög adósságba, újabb német-francia elképzelések, reformötletek érlelődnek. De ennek nyomán az eurózóan külön egységgé, intézménnyé válik az EU-ban. A minap ezért arról cikkezett David Owen volt brit külügyminiszter és az euró történetét feldolgozó David Marsh, hogy a nem eurózónának is intézményesülnie kellene. Vajon az unió is kétsebességes, vagy két részre szakadó egység lesz?

Ezt a politikai dimenziót kevéssé követem, de a gazdaságit roppant egyszerűnek látom: ha Görögország kezét elengedik, ez öröm, mert az eurózóna megszabadul egy ballaszttól, s mentheti a többieket. De persze ezek után mindenki elcsodálkozik majd, hogy jé, az eurózónában tényleg lehetséges a csőd? Ha a Görögországhoz hasonlóan nehezen finanszírozható országok GDP-jét összeadjuk, akkor az eurózóna negyven százalékát kapjuk végeredményül. S ha egy rendszer negyven százaléka ilyen súlyos bajban van, akkor az a rendszer vajon milyen alapon vesz fel a legjobb (AAA) minősítés mellett kölcsönöket? Ki gondolja komolyan, hogy ennek a rendszernek a következő tíz évben szabad pénzt adni a német vagy az amerikai kockázati szintnek megfelelő felárral?

Jelenleg arról van szó, hogy a mentőalapok, vagy az esetleges eurókötvény mögött az eurózóna áll, amelynek fele a csőd szélére sodródott. Vagyis az együttes kockázat nem lehet AAA. Ez hasonlít a kétezres évek elejére, amikor a válságot később kiváltó jelzáloghiteleket csomagolták újra. Összepakolták a bóvlikötvényeket az AAA minősítésűekkel, s ezt addig csomagolták, és a hitelminősítők addig hazudoztak ezzel kapcsolatban, míg a bóvlit tartalmazó hitelcsomag befektetési besorolást kapott. A befektetők meg kisebb hozamot kaptak, mint amekkora kockázatot vállaltak. Ezt a bűvésztrükköt próbálja most az eurózóna megismételni, amikor AAA minősítésű kibocsátóként szeretne megjelenni. Ha a közönség ráeszmél, hogy a király meztelen, akkor az eurózóna a mai kamatszinten nem fog hitelhez jutni, márpedig anélkül nem tudja sem a perifériát, sem a bankjait újratőkésíteni, és a jelenlegi adósságszintet finanszírozni.

Ha persze elhiszi a piac, hogy a periféria megmenthető, akkor ezen államok kötvényhozamainak és a német hozamoknak közeledniük kell egymáshoz, és ezeknek valamilyen súlyozott átlaga kiadja majd az egyáltalán nem AAA minősítésűnek megfelelő hozamszintet, amelyen a befektetők hajlandók az eurózónát finanszírozni. Ha azonban emelkedik az államadósság finanszírozásának költsége, akkor az egész gazdaság finanszírozása drágul, lényegében leértékelődnek ezek a gazdaságok és a beruházási lehetőségek. Ha az eurózóna ezt el akarja kerülni, akkor vagy leépíti az adósságot, és vállalja a nagyon jelentős növekedési áldozatot, vagy megpróbálhatja elinflálni a tartozásait. Ez sem könnyű mutatvány azonban, mert be kell csapni azokat, akik az államadósságot finanszírozzák. E becsapási folyamat során a megtakarítók pénzét az adósokhoz, a privát szféráét az államhoz csoportosítják át, vagyis jövedelmi és vagyontranszfer jön létre.

Magyarország kétszeresen nehéz helyzetben van

Beszéltünk már Magyarországról általánosságban, de hol állunk ebben a viharban? A magyar gazdaságpolitika különleges retorikai közegben alakul, hallunk a pénzügyi függetlenség vágyáról, az elrugaszkodásról az eurózóna válságától. Hadd idézzem még egyszer Robert Barrót, aki egy friss cikkében Keynesre hivatkozva írja, hogy az üzleti ciklusok hajtóereje a beruházás, a beruházás alapfeltétele pedig a kiszámítható környezet. S minden deficit- és adósságcsökkentő igyekezet ellenére nő a magyar kockázati felár, a befektetők a jogbiztonság csorbulásáról beszélnek, és féltik a demokratikus intézményeket. S ha nincs beruházás, növekedés sem lesz.

Magyarország kétszeresen nehéz helyzetben van. Egyrészt azért, mert az EU-hoz kötötte magát, amely önmagában is komoly válsággóc. Másrészt küzdünk saját rossz történelmi döntéseinkkel, a rendszerváltás óta húzódnak fontos lépések, amelyek a gyorsabb iramú növekedés, a modernizáció és a nagyobb stabilitás irányába hathattak volna. Az unióhoz kötődésünk adottság. Kereskedelmünkben az EU a meghatározó partner, ez nem is fog megváltozni. Ha az európai konjunktúra jó, az nekünk is jó, és fordítva, ez a helyzet és ez lesz minden kormány számára. De az már a saját problémánk, hogy magas a privát szféra és az állam adóssága, ezen belül pedig a devizaadósság. Nagyon érzékenyek vagyunk az árfolyamváltozásra, ami a devizaadósságot növelheti vagy csökkentheti. Ez megköti a kezünket, hogy milyen alkalmazkodási forgatókönyvek közül választhatunk, ha a versenyképességünket akarjuk növelni, ha munkahelyeket akarunk teremteni.

Egy Magyarországhoz hasonló ország esetében a folyamat általában úgy zajlik le, hogy jelentősen leértékelődik a hazai deviza a dollárhoz vagy az euróhoz képest, ez elindít egy olyan alkalmazkodási folyamatot, ami miatt javul a versenyképesség, létrejön egy vagyontranszfer a piaci szereplők között, s megkezdődik a kilábalás a gazdasági szereplők, a kormány alkalmazkodása nyomán. Ez történt Latin-Amerikában, a Távol-Keleten. A halogatott problémáikhoz viszont végre hozzányúltak a válság örve alatt, hogy megteremtsék a hosszú távú növekedés feltételeit. Erre sok jó példa akad mindkét térségből. Ezekből mi is tanulhatunk és ez a folyamat elindult 2008-09-ben Magyarországon is. Rövidtávon válságkezelés zajlik, de azzal a céllal, hogy a hosszabb távú stabilabb növekedés alapjait is lerakjuk. De nyilván akadnak olyan intézkedések, amelyek nem értékelhetőek ilyen pozitívan.

Nagyon nehéz ennek a mutatványnak a végrehajtása, mert egyszerre kellene fenntartani valamilyen gazdasági növekedést, serkenteni a jövőbelit, és javítani az egyensúlyt, stabilizálni a külső mérleget, mérsékelni a belső adósságot úgy, hogy fenntartjuk a gazdasági szereplők stabilitását is, különösen a bankszektorét, amely nélkül egy ország sem tudna létezni. Az eladósodottság egy szintjén azonban különleges csapdahelyzet alakulhat ki: a deficit- és adósságcsökkentő lépések olyan negatív hatással lehetnek a gazdasági növekedésre, hogy a lépések következtében nem csökken az adósság a bruttó hazai termékhez képest, mert a GDP szintje nem emelkedik, sőt esetleg csökken. Ezt a játékot patikamérlegen, nagyon óvatosan és okosan kéne játszani, de közben rögtönözni is kell. Ez így történt Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában is.

Itthon azt látjuk, hogy hétfőn hoz egy döntést a parlament, aztán rájön, hogy tévedett, s egy hét múlva már módosít, aztán újra módosít. Igaz, az előterjesztések egy része már a benyújtáskor is rossz, de egy része viszont olyan, hogy sajnos nem megy másképp. A kérdés az, ha éves távlatban nézzük, kirajzolódik-e annak irányzata, hogy ki tudunk lépni az adósságcsapdából és egy-két év múlva el tudunk-e indulni – jó európai konjunktúra esetén – egy gyorsabb gazdasági növekedési pályán. Ma Magyarországról nem állapítható meg, hogy sikerül-e vagy sem ez a kísérlet. Ha a negatív forgatókönyveket nézzük, az a valószínű, hogy jövőre nem lépünk előre, a GDP-hez képest nem csökken az adósság, és a gazdaság inkább zsugorodni fog.

Ha messzebbre tekintünk, milyen szerkezetű magyar gazdaságot képzelne el?

Ilyen méretű gazdasági probléma nem létezik társadalmi értékválság nélkül. Ha nem tud a magyar társadalom szemléletileg és életmódját, mindennapjait tekintve életképesebb módon megjelenni egy modern világban, akkor nem fognak megoldódni a problémák, és állandóan válságkezelő helyzetben leszünk. Ez is egy lehetséges opció, de nem az igazi. Kutatások, felmérések jól mutatják, hogy gazdasági problémáink alapja az együttműködés, a bizalom, a hosszú távú gondolkodás hiánya, a merev szembehelyezkedés a versennyel, a globalizációval, a mássággal, a változással. Olyan archaikus társadalmi tudatról beszélünk, amely történelmileg a nem túlélő kultúrákra jellemző. Kész csoda, hogy még vagyunk, s lehet, hogy az a különleges tudásunk, hogy noha mindent megteszünk az önpusztítás érdekében, mégis a kelet-európai középmezőnyben lavírozunk évszázadok óta. Azért, ha modellt kéne választanom unokáim számára, inkább a sikeresebb európai átalakulások és fejlődés útját járó országok példáját követném.

Forrás: NOL.hu
www.nol.hu

Az oldal alján Te is hozzászólhatsz.

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Adja meg a matematikai képlet eredményét: *