Egykulcsos adó: másoknak bejött, nekünk miért nem?

  • Facebook
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Netvibes
  • Live
Mi a baj az egykulcsossal?

Mi a baj az egykulcsossal?

Legkésőbb ezen a héten mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaság stabilitásának megőrzése érdekében elkerülhetetlen a költségvetési kiigazítás következő hulláma.

A kormányzati kommunikáció e tekintetben világos: minthogy az államadósság csökkentése, ezzel összefüggésben pedig az államháztartási hiány alacsony szinten tartása marad a vezérfonál, a tervezettnél alacsonyabb gazdasági növekedés mellett költségvetési egyenlegjavító lépések következnek.

Az aktuális gazdaságpolitikai viták jellemzően két témakört érintenek. Az egyik nyilvánvalóan a várható jövőbeli stabilizációs lépésekkel kapcsolatos: milyen lépések kívánatosak, melyekkel érhető el nagy biztonsággal, tartósan, ugyanakkor csekélyebb állampolgári és vállalati áldozatokkal a szükséges költségvetési egyenlegjavulás. A másik viszont a közelmúltra vonatkozik, miután az újabb kiigazítási kényszer megkerülhetetlenné teszi a kérdést: miért nem teljesültek a gazdasági növekedésre, a lakossági fogyasztásra és így közvetve a költségvetési adóbevételekre vonatkozó korábbi várakozások?

Zömmel klasszikus kiigazító lépések

Ami az első szempontot illeti: maguk a kiigazítási intézkedések – még ha a döntéshozók ezeket nem hívják is megszorításnak – vagy a költségvetési bevételek növekedését, vagy a kiadások csökkentését, illetve általában ezek valamiféle kombinációját jelentik. Az alkalmazott lépések között ilyenkor szinte mindig szerepel a dohánytermékek és az alkohol, netán néhány további jövedéki termék adójának emelése, illetve ilyenkor felmerülnek egyéb adminisztratív típusú bevétel-növelési intézkedések is (például a különféle illetékek vagy a regisztrációs adó növelése). A kiadáscsökkentési oldalon tipikus az állami beruházások, fejlesztési projektek halasztása, esetleg leállítása és a közszférában dolgozók jövedelmének, valamint a különböző szociális transzferekből részesedő csoportoknak (például nyugdíjasok, segélyezettek) juttatott kifizetések befagyasztása. Emellett esetenként előfordul, hogy a kiigazításra kényszerülő kormányok átmeneti jelleggel bizonyos ágazatokra különadókat vetnek ki. Voltaképpen a közelmúlt különböző magyar kiigazítási hullámai is ezeket a technikákat alkalmazták.

A legújabb stabilizációs program, a magyar gazdaság teljesítményének, belső és külső megítélésének javulásával hangsúlyozottan középtávon, a 2014-ig terjedő időhorizonton számoló Széll Kálmán-terv (a továbbiakban: SzKT) is döntően klasszikus korrekciós lépésekkel él. Az SzKT logikája szerint ugyanakkor az erős politikai felhatalmazásnak, a kétharmadot meghaladó többségnek köszönhetően a kormányzás megszabadul a különböző érdekcsoportok fogságából – így végre megvalósíthatók azok a gazdaságpolitikai döntések, amelyet a korábbi kormányok csekély politikai többségük miatt akkor sem tudtak (volna) megtenni, ha éppen szerették volna.

Az SzKT-ban körvonalazott hatékony kormányzás mellett javul a költségvetési egyensúly, csökken az államadósság, nekilendülnek a beruházások és végre nő a foglalkoztatás is, ami lényegesen magasabb gazdasági növekedéshez vezet – így a gyorsuló növekedéssel párosulva folyamatosan javul a makroegyensúlyi helyzet. Ebben a megközelítésben a mostani pótlólagos kiigazító lépések nem valamilyen koncepcionális tévedés miatt szükségesek; az SzKT programja lényegében akadálytalanul folytatható, csupán a romló külső körülményekhez (euróövezet mélyülő adósságválsága, exportlehetőségek szűkülése) kell alkalmazkodni. A kormányzat értelmezése szerint tehát olyan kiigazító lépéseket kell tenni, amelyek anélkül javítják a költségvetés helyzetét, hogy az arányos adóterhelés és a rugalmas munkaerőpiac elveiből következő stratégiai döntéseken módosítanának.

Akár működhetne is, ha…

Bármit gondoljunk is az egykulcsos jövedelemadó társadalmi következményeiről, elvben nem kizárt, hogy kedvező világgazdasági és politikai környezetben a növekedési hatásait tekintve az elgondolás működhet, legalábbis átmenetileg. Számos tekintetben hasonló koncepciót követett a kilencvenes évek végétől a Dzurinda-Mikloš páros nevével fémjelzett szlovák kormány. A szlovák intézkedéscsomag erőteljes nemzetközi konjunktúra idején, a külföldi működőtőke ugrásszerűen növekvő beáramlása mellett zajlott, és erős nemzetközi támogatást kapott nemcsak az üzleti, hanem a politikai élettől is – annak ellenére, hogy 2004 februárjában drámai éhséglázadások mutatták a szociális segélyek radikális csökkentésének következményeit.

A szlovák forgatókönyv gazdaságpolitikai értelemben azért bizonyult mégis viszonylag sikeresnek, mert a gazdasági szereplők többsége rövid idő elteltével egyértelműen hinni kezdett a jövőbeli kilátások kedvezőbb alakulásában. A megnőtt bizalom kedvező hatással volt a tőkebeáramlásra és a beruházási aktivitásra, sőt, kisebb mértékben még a foglalkoztatásra is. Az akkor megcsontosodó esélyegyenlőtlenségek ugyanakkor hosszú távon hozzájárultak ahhoz is, hogy bizonyos társadalmi csoportok kirekesztettsége a szlovák munkaerőpiacról generációról generációra máig reménytelenül öröklődik.

A mai világgazdasági körülmények mellett ugyanakkor nagyon nehéz elképzelni, hogy a magyar gazdaság a szlovák gazdaság egy évtizeddel korábbi történetéhez hasonló pályát futhasson be. Legalább három ponton azonosíthatunk olyan különbséget, amelyeket perdöntőnek tekinthetünk. Az egyik: maguk a nemzetközi tőkeáramlási folyamatok roppant visszafogottak a kétezres évek elejével összevetve – ráadásul, ellentétben a kétezres évek Szlovákiájával, Magyarország megítélése ma a nyugati üzleti világban legalábbis ellentmondásos.

A másik: bár a 2010-es választások után a lakosság várakozásai valóban jelentősen javultak, az akkori optimizmust mára minden mértékadó konjunkturális felmérés szerint rezignáltság, a megelőző időszakhoz hasonló pesszimista lakossági és üzleti klíma váltotta fel. Ilyenkor a vállalatok elhalasztják beruházásaikat, a lakosság pedig visszafogja fogyasztását, ehelyett inkább megtakarítani igyekszik. Harmadsorban pedig sajátos magyar sorscsapásként itt van a svájci frank alapú hitelek példátlan elterjedése és a világ egyik első számú menedékvalutájának az utóbbi évtizedekben ugyancsak példátlan erősödése miatti kiszolgáltatottság, ami tartósan rombolja a magyar gazdasági szereplők közötti bizalmi viszonyokat.

Nincs más, mint…

Az idei évre várt magyar növekedés tehát nemcsak a külső körülmények miatt nem teljesül, ebben a gazdasági szereplők visszafogott várakozásainak is alapvető szerepük van. Emiatt egyelőre lényegében nulla a valószínűsége annak, hogy a romló külpiaci körülményeket a belső piaci konjunktúra kompenzálná. Legkevesebb annyit tehát nagy biztonsággal állíthatunk, hogy az SzKT forgatókönyve a nem megfelelő bizalmi viszonyok miatt legalább átmenetileg újragondolásra szorul. Miután a kiadáscsökkentési opciók nagy részét már igénybe vette a kormány, úgy tűnik, rövid távon csak az adóemelés lehetősége maradt.

Bartha Attila közgazdász, az MTA Politikatudományi Intézete Kormányzás és Közpolitika Tudományos Osztályának kutatója.

Forrás: HVG.hu
www.hvg.hu

Az oldal alján Te is hozzászólhatsz.

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Adja meg a matematikai képlet eredményét: *