Európai Unió

Nem volt még ilyen nehéz helyzetben az Európai Unió soha. A közös pénzt használó tagállamok egy részének teljes eladósodása nagy borulással fenyeget. Vagy szétesik az egységes piac, vagy pedig az EU nemzeti kormányai nem maradnak többek helyi önkormányzatoknál, és a legfontosabb ügyek irányítása Brüsszelbe kerül. Egyik út sem látszik megnyugtatónak.

Amikor Magyarország 2004-ben belépett az EU-ba, már a következő évben az EU nagy válságáról szóltak a hírek: megbukott Franciaországban és Hollandiában is népszavazáson az európai alkotmány. Négy évig tartó tili-toli kezdődött, aminek a végén elfogadták a lisszaboni szerződést, ami megerősítette a közös intézményeket. 2009 végén az volt a hangulat, hogy az EU-hoz mint rendszerhez jó tíz évig nem kéne hozzányúlni. Se hatásköri vita, se intézményi reform legalább 2020-ig senkinek eszébe ne jusson.

Ehhez képest az elmúlt egy évben a feje tetejére állt minden. Egyrészt olyan új közösségi – vagyis a tagállamok autonómiáját erősen korlátozó – szabályokat írnak, amelyek hatásaikban bőven túlmutatnak a nehezen kialkudott lisszaboni szerződésen, vagy bármi máson, ami a közös pénz bevezetése óta történt. Másrészt a félelem az egész szerkezet szétesésétől sokkal erősebb. mint valaha. Komolyan vehető közgazdászok és politikusok sora kezdett el arról beszélni és írni, hogy az eurót nem lehet megmenteni.

A Római Birodalom bukása óta tett első kísérlet a kontinens gazdasági egyesítésére alig tíz év alatt komoly veszélybe került. Mindeközben a kormányon lévő európai politikusok többsége ezekben a percekben is azon dolgozik, hogy minden eddiginél erősebbé tegyék Brüsszelt, előre menekülve a veszély elől. Erről szól a közös gazdasági kormányzás nevű intézkedéscsomag, aminek része az, hogy a tagállamok kioktathatják egymást költségvetési politikában, és aminek alapján valószínűleg súlyosan meg is büntethetik majd egymást.

Az unió mostani válsága arról szól, hogy egyértelműen kiderült: azoknak lett igaza, akik már a közös pénz ötletének felmerülésekor szóltak, hogy közös gazdaságpolitika nélkül őrültség közös pénzt használni. Ha viszont közös lesz a gazdaságpolitika, akkor hirtelen USA-szintű szövetséggé kell kovácsolni a különböző nyelvű és kultúrájú tagállamokat.

Mivel a mostani politikai trend egyértelműen az előre menekülést, vagyis Európa központosítását veti előre rövid távon, ezért a két lehetséges forgatókönyv (az euró és az EU megszűnése a másik) közül ennek dilemmáit vesszük most sorra.

1. A nemzeti önrendelkezés határainak feszegetése

Az eddigi válságkezelési módszerek erősen csökkentik a tagállamok kormányainak mozgásterét. A görög, a portugál és az ír kormányoknak brutális megszorításokat kellett vállalniuk, míg hitelezőiknek bőven kellett költeni rájuk. Mindkét kényszer komoly belpolitikai következményekkel járt.

A megszorításra készülő portugál kormány megbukott, majd kiderült, hogy a helyükbe választott másik párt is hasonló megszorításokra kényszerül.

Az új görög kormány nagykoalícióért könyörgött – hiába – az ellenzéknél.

Az előző ír kormány is a válságba bukott bele, de az újnak sem lett nagyobb a mozgástere.

A választók ezekben az országokban azt látják, hogy hiába szavaznak jobbra vagy balra, úgyis azt csinálják a győztesek, amit Brüsszelben mondanak nekik. És ott azt mondják nekik, hogy adják el a nemzeti vagyont és költsenek sokkal kevesebbet a saját népükre. Innentől kezdve lehet, hogy a kikényszerített csomagoknak hosszabb távon jótékony hatásuk lesz, de olyan feszültségek képződhetnek, amelyek után az EU erősítésének elve aligha lesz népszerűbb. Főleg, hogy a görög és a portugál mentőcsomag első köre máris kifulladt.

A másik oldalon pedig az látható, hogy akik eddig takarékosak voltak, azok most öntik a pénzt a felelőtlenek vályújába. A helyzet nyilván ennél árnyaltabb, hiszen az egyes nemzetgazdaságok szerkezetétől kezdve a privátszféra felelőtlenségéig számos, és országonként különböző ok vezetett a mostani csődközeli helyzetekhez.

Ugyanakkor a mentőövet nyújtó tagállamokban a közvélemény megbünteti a jótékonykodókat. Szlovákiában és Finnországban is olyan kormányok jutottak hatalomra, amelyek közölték, hogy kiszállnak a mentőcsomagok összedobásából, mondván, a hangyáknak ne kelljen a tücskök számláját állniuk. A német kormányt is egyre erősebben szorongatja hazai ellenzéke. Ahol a mentőcsomagok kezdete óta választásokat tartottak, ott az EU-szkeptikus pártok előre törtek.

Meddig lehet ezt csinálni?

Miközben újabb és újabb hitelcsomagok összeállításáról tárgyalnak az eurózóna pénzügyminiszterei a most már szinte hetente összerántott rendkívüli válságtanácskozásaikon, addig az adakozó kedv egyre kisebb. Amíg a jobb helyzetben lévők elhiszik, hogy olcsóbb megmenteni valakit, mint vállalni a közös pénz mélyrepülését, addig kitarthatnak a zóna legerősebbjei. Írország, de még Görögország és Portugália gazdasága is relatív kicsi. De ha már Olaszországot kellene kiváltani, hát annyi pénzt nem valószínű hogy összedobnának.

Népek barátsága

Néha már egy-egy országon belül is őrületes feszültségekhez vezet, ha a közösből kell a szegényebbeket támogatni. Az olasz Északi Liga nevű pártnak például az adja az identitását, hogy “nehogy már a gazdag észak-olasz tartományok adójából tartsák el a lusta délieket”. Ha egy milánóit fel lehet azzal bőszíteni, hogy adójából egy nápolyi honfitársa kapjon segélyt, akkor nem nehéz elképzelni, hogy milyen pozíciókkal indul egy politikus, ha el akarja magyarázni egy pozsonyi kisvállalkozónak, hogy befizetéseiből egy thesszaloniki bácsi nyugdíját kell biztosítani.

Eső után köpönyeg

A közös gazdasági szabályozásról szóló uniós törekvések aligha adhatnak válaszokat a mostani válságokra. Azok a következő válságok megelőzésére hivatottak. Így például a magyar EU-elnökség fő témája, a hatos jogszabálycsomag, ami lehetőséget adna arra, hogy a túlköltekezőket akár súlyos pénzbüntetéssel is terheljék.

A csomagot azonban nem sikerült elfogadni, mert az Európai Parlament szerint nem eléggé automata a pénzbüntetés kivetése. Azonban képzeljük el, hogy átmegy a csomag és büntetni kell. Mondjuk pont Magyarországot, a GDP 0,5 százalékára, kb. 145 milliárd forintra, mondjuk éppen választások előtt. Az EU a pénzen kívül a hatalom elvesztésével is tudná büntetni a kormányokat.

Az Európai Tanács diplomatái közül nem véletlenül beszélnek sokan arról, hogy a hatos csomag szankciói elsősorban elrettentő erejükkel kell hogy hassanak, és senki sem akarja, hogy tényleg egymást kezdjék el bírságolni a tagállamok. Azonban ha nem élnek vele, akkor előbb-utóbb valamelyik tagállam megint túlköltekezik.

2. A rendszeren kívüli megoldások terjedése

Az EU egyelőre saját rendszerén belül képtelen kezelni a válságokat. A már működő megoldások mind rendszeren kívüliek.

Az eddigi mentőcsomagok mechanizmusa nem EU-s intézményi keretek között, hanem kormányközi megállapodások alapján zajlanak, még akkor is, ha a döntési folyamatokban fontos szerepet kapott az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank is. Ám mégiscsak arról van szó, hogy az eurót használó tagállamok alapítottak egy luxemburgi céget, és az bocsát ki kötvényeket, aminek az árát odaadják a bajban lévőknek. Nem olyan ez, mintha egy állam költségvetési tartalékából segítené meg bajba jutott megyéjét. Nem véletlen, hogy őrületes vita van arról, hogy legyen-e EU-s kötvénykibocsátás. Csakhogy ahhoz már jól működő, nagyon összehangolt költségvetési politika is kellene.

A rendszerszerűen működő mentési eljárás csak 2013-től, az úgynevezett Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) elindulásától várható, és addig például minden tagállamban módosítani kell a lisszaboni szerződést. Ez a folyamat még nem kezdődött el.

Miközben minden eurokrata el van ájulva, hogy a korábbi nemzetállami autonómiát alapjaiban döntögető hatos jogszabálycsomag tárgyalása milyen gyorsan halad (fél év alatt a vitatott ügyek 95 százalékában már megegyeztek a kormányok és az Európai Parlament), addig a németek és a franciák simán átnyomtak egy rendszeren kívüli, másik hatos csomagot az unió legtöbb államán.

Az úgynevezett európaktum a komoly szociálpolitikai és költségvetési kötelezettségeivel olyan vállalásokat tartalmaz, amelyekhez hasonló közös szabályozás még csak fel sem merült soha az EU-ban (egységes nyugdíjkorhatár, előírják hogy mi kerüljön az alkotmányokba, stb.)

Az európaktum azonban nem EU-s jog – viszont gyorsan átment.

Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy az EU bonyolult intézményrendszerével annyira teszetosza, hogy ha ég a ház, akkor mire elfogadja az oltási szándéknyilatkozat első változatát, addigra csak por és hamu marad. Ez fontos válságjel.

Másrészt viszont az európaktum betartását nem lehet szankciókkal megkövetelni, nem lehet az összes tagállamot beléptetni (Magyarország is kívül maradt), vagyis az ilyen rendszeren kívüli, kormányközi megoldások hiába gyorsan keresztülverhetők, sokkal gyengébbek mint a közös jogrendbe épülő, EU-n belüli megoldások.

Ez a kettősség nagyon komoly kockázatokat rejt az EU jövőjére nézve.

3. A demokratikus deficit

Az idén elindult „európai szemeszter” nevű eljáráshoz hasonlóról már 2002-ben készített tervet az Európai Bizottság. A tabudöntögetés tempójára jellemző, hogy azt akkor futurisztikus és irreális elképzelésnek tartva mélyen az irattár hátsó bugyraiba rejtették.

Amit az európai egységesülés legelkötelezettebb intézménye is komolytalan álomnak tartott néhány éve, az most működik. Csakhogy egyáltalán nem világos, hogy milyen felhatalmazás alapján kellene egy ország választóinak elfogadniuk, hogy brüsszeli bürokraták vagy más országok állampolgárai által megválasztott politikusok hívják tetemre saját kormányukat.

És ha én arra akarok szavazni, hogy adósítsák el a hazámat, mert hiszem, hogy a friss pénz majd hasznot fial? És ha én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy német köztisztviselők mondják meg, hogy bezárják szép kis falum iskoláját, és az európai felvilágosodott racionalitás jegyében nem akarok még egy megszorítást?

Brüsszel ereje

A közös gazdasági kormányzás, a közös válságkezelés mind olyan folyamatokat indítottak el, amelyekkel nem lehet megúszni, hogy Európa kormányzása ne központosítottabb legyen. Ehhez azonban nincs megfelelően ellenőrzött és megválasztott intézményrendszer kapcsolva.

Az európai törvényeket író Európai Bizottság semmilyen választói akaratot sem képvisel. A három uniós szervezet közül a legerősebbnek számító, tagállami kormányokat tömörítő Európai Tanács összes fontos ülése zárt és titkos. Az Európai Parlament az egyetlen demokratikusan választott intézmény, de éppen soknyelvűsége és az intézményközti eljárások körülményessége miatt vitái a közvélemény számára befogadhatatlanok. Az EP-ben ülő képviselők pártjuk otthoni teljesítménye, és nem európai működésük alapján kapnak szavazatokat.

A szövetségbe forrás kényszere

Ebben a helyzetben az EU erősödése a kontinens demokráciájának csökkenésével jár együtt. Miközben az is világos, hogy ha az EU nem erősödik meg, akkor az euró összeomlik, és az egész egységes piac politikai intézményestül szétesik. Ami nemcsak azért aggasztó, mert a sok kicsi biztos hogy kevésbé bírja a globális versenyt, mint az egy nagy. Hanem azért is, mert az egész nagy európai összefogást az a tapasztalat hívta életre, hogy egyébként néhány évtizedenként háború tör ki a kontinensen. Elszegényedés, a versenyképesség csökkenése és fegyverkezés lehet a vége, ha elengedjük az eurót.

Ezt nem fogják gyorsan megoldani

A demokratikusabb intézményrendszer kialakítását erősen nehezíti, hogy még olyan apróságokon is késhegyre menő viták szoktak menni, hogy egy tagállamnak egyel több vagy kevesebb EP-képviselője legyen-e. Egy teljes reform elfogadtatása évtizedekig tartana, és éppen válság idején erre senkinek sincs energiája és kedve.

Ráadásul éppen azért ennyire bonyolult már a mostani rendszer is, mert néhány százezres lakosságú országokat kell hetvenmilliós, atombombával felszereltekkel egy akolba terelni.

A nyelvi és kulturális különbségek miatt az európai közvélemény örökké követelni fogja a kvótákat, a nemzeti reprezentációkat. (A lisszaboni szerződésből is ki kellett venni azt a lehetőséget, hogy kevesebb biztos lehessen mint ahány tagállam van, és inkább kényszeredetten kitalált portfóliókat raktak össze, csak minden országnak lehessen egy biztosa).

Amíg viszont patikamérlegen kiszámolt hatalommegosztás van intézmények és tagállamok között is, addig senki sem fogja érteni, így ellenőrizni sem tudni a rendszert. Ez pedig eléggé szükséges volna, mert Brüsszel most már elkezdett beleszólni a legérzékenyebb ügyekbe is, úgyismint költségvetés, szociálpolitika, adóztatás, privatizáció.

Az Európai Bizottság legújabb költségvetési tervében már saját forrást akar, vagyis azt javasolja, hogy az EU közvetlenül szedhessen adót. Minél inkább államra kezd hasonlítani az EU, annál fontosabb lenne a demokratikus ellenőrzés megerősítése. Azonban minél kevésbé hasonlít egy államra az EU, annál kisebb az esély az euró túlélésére. Róka fogta csuka ez is.

4. Az utópia realitása

És mi van akkor, ha nem a nemzetközi tervezőasztalon összetákolt recept a megoldás? Mi van, ha nem a tiszta ész diadala alapján működik csak a világ? Mi van, ha a sémák tévútra vezetnek?

Az európai közös gazdasági kormányzás az euró megmentésének egyetlen jelenlegi reménye. Ám éppen azért, mert nemzetállamok között kell boldogulni a rendszerrel, a közös kormányzás előre lefektetett szabályok, szempontok és százalékok alapján készül. Minél kisebb a lehetőség az improvizálására, annál könnyebb lesz igazságosnak látni a rendszert.

Csakhogy a közgazdaság nem természettudomány, ahol örök törvények alapján lehet tájékozódni. A politika pedig pláne nem racionális, gépiesen alkalmazható dolog. Egyrészt nyilván veszélyes elcsúszások lehetnek az irracionális döntésekből, másrészt viszont a túlszabályozás lehetetlenné teszi a kreatív megoldásokat.

Ráadásul egy csomó döntéshelyzetet nem is lehet előre bekalkulálni. Az ír válság legfontosabb oka, hogy a kormány gyorsan garanciát vállalt a bankbetétekre. Nem volt túlköltekezés vagy trükközés a számokkal. Nem minden csak a mértéktartó gazdálkodáson múlik, ezt a mostani válság is bizonyította.

Az IMF-fel vitatkozó közgazdászok kedvenc érve Argentína, ami akkor szedte össze magát, amikor egy hatalmas válság után szakított a nemzetközi szervezet javaslataival. Hogy a szója világpiaci árának megháromszorozódása vagy egyéb véletlenek mennyire segítették ebben a saját útjára lépő argentin kormányt, azt most itt lehetetlen lenne taglalni. Mindenesetre a nehézkes, intézményi szűrőkön átvonuló gazdasági regulák éppen akkor nem engednek mozgásteret a kreativitásnak, amikor a legnagyobb szükség lenne a csodára, és ez a nagy közös európai módszer egyik nagy kockázata lehet.

Hogy a lehető legegyszerűbb példánál maradjunk: Tényleg azzal teszünk egy országnak a legjobbat, ha elvesszük büntetésből a maradék pénzét is, pont akkor, amikor nagyon eladósodott?

És az a baj, hogy az európai politikai elit erre adott válasza is legalább ilyen elgondolkodtató: Mi kéne, gyarmatosítás? Tud valaki jobb, kivitelezhetőbb módszert a pénzbüntetésnél egy állam megregulázására?

Magyari Péter

Forrás: Index.hu
www.index.hu