Az a csoda, hogy eddig bírták

  • Facebook
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Netvibes
  • Live

Detroit az amerikai autóipar ékkövéből az ipari rohadás jelképe lett. A múlt héten eldőlt, nincs tovább, megfulladtak az adósságban, és csődvédelmet kértek, de a város annyira sokat szenvedett az utóbbi évtizedekben, hogy van, akit még ez is reménnyel tölt el. De hát mit lehet várni egy olyan egykori metropolisztól, amely saját épületeinek lerombolásától várta a fellendülést?

Nem tudja tovább görgetni 18 milliárd dolláros adósságállományát Detroit, ezért a várost néhány hónapja – a megválasztott polgármester helyett – igazgató pénzügyi biztos csődvédelmet kért. A történelem legnagyobb önkormányzati csődjét közvetlenül a nyugdíjasok és a hitelezők egymást átfedő csoportjainak marakodása előzte meg, de a város ellehetetlenülése évtizedek óta tart, és nem csak pénzügyi szempontból. Detroit ezalatt a hagyományos nagyipar szétesése és a városi pusztulás globális jelképe lett, létrehozta Robotzsarut és a technót, rozsdásodó szerelőcsarnokai iránt pedig az egész internet rajong.

Az utóbbi években már úgy tűnt, hogy a város a kopott hangulatát és az üres tereit az előnyére tudja fordítani. Egyre többen beszéltek arról, hogy Detroit – köszönhetően az alacsony árak miatt folyamatosan beáramló fiataloknak – kezd újra életre kelni, és volt néhány sikeres történet is. A városnak a csőddel nincs vége, de most nagyon úgy tűnik, hogy az egyéni lelkesedést magabiztosan legyőzi a rendszer tehetetlensége.

A nyugdíjasok járnak rosszul

Mit lehet tenni egy városban, ahol semmi nem működik? Igazából az a csoda, hogy ilyen sokáig bírta az város, ahol már ötven éve folyamatosan jósolják a csődöt. Az adófizetők évtizedek óta párolognak el, ürül ki a város, és nincs az a városvezetés, ami ehhez mérten arányosan tudná csökkenteni a kiadásokat. Nem tett jót Detroitnak az sem, hogy a kétezres években olyan polgármestere volt Kwame Kilpatrick személyében, aki inkább saját, korrupciógyanús ügyeivel volt elfoglalva, ahelyett, hogy rendet próbált volna vágni a közpénzügyekben.

Detroit költségvetési hiánya exponenciálisan nőtt az utóbbi években. A hitelezőknek évente negyedmilliárd dollárt kellett fizetni, ami a város teljes bevételeinek közel a negyede – de ezen felül ott vannak a város nyugdíjba vonult korábbi közszolgái (ők húszezren vannak), és a mostaniak egészségügyi költségei.

Csak úgy tudták fizetni a hitelezőket és a többi kiadást, hogy a városi nyugdíjalap és néhány másik városi tulajdonban lévő eszköz terhére újabb és újabb hiteleket vettek fel. Ez viszont a hitelminősítőknek nem tetszett, és már hosszú évekkel ezelőtt a bóvli kategóriába sorolták Detroitot – így viszont a hitelek váltak még drágábbá. Az ilyen helyzetet nem lehet sokáig fenntartani brutális változtatás nélkül, hiszen egy hanyatló városnál nem lehet arra számítani, mint egy cégnél, hogy majd a jövőben elkezd nagyobb bevételt termelni.

Ezért nevezte ki a republikánus michigani kormányzó a rendkívüli pénzügyi biztost, Kevyn Orrt – és ezzel egyben félreállította a megválasztott demokrata polgármestert. A válságmenedzser azonban nem volt sikeres, csak két bankkal tudott megállapodni a rengeteg hitelező közül, és velük is csak úgy, hogy jóval nagylelkűbb ajánlatot adott nekik. Viszont a város a többieknek – köztük a nyugdíjalapnak és a városi dolgozóknak – a tartozásai töredékét fizette volna csak meg, egy dollár helyett néhány centet csupán. Ezt ők nyilván nem tudták elfogadni. Mivel mindenki perelni készült, a pénzügyi biztos inkább a csődhöz menekült – de az nem biztos, hogy valóban nem volt más lehetőség.

A csőd nem végleges

A csőd elég rosszul hangzik, de van benne jó is a városnak, hiszen csődvédelem alatt átmenetileg nem kell fizetnie a hitelezőknek. A városvezetés fogadkozik, hogy az átlagpolgár számára semmi nem fog változni, tehát az alapvető városi szolgáltatásokat továbbra is fizetni fogják, de a helyiek a riportok szerint nem hisznek nekik. A csődre hivatkozva a pénzügyi menedzser ugyanis agresszívan lenyomhatja az összes csoport – különösen a nyugdíjasok – torkán a veszteségeket.

Most még nem biztos, hogy egyáltalán életbe lép ez az állapot, mivel pénteken egy michigani bíróságon azonnal megtámadták a kérelmet. Most az önkormányzatnak kell bebizonyítani, hogy tényleg nem tud fizetni, ami akár egy hosszú folyamat is lehet.

Nem biztos az sem, hogy ekkora a csőd. Néhány hitelező és a szakszervezetek azzal vádolják a pénzügyi biztost és a mögötte álló kormányzót, hogy eltúlozták az adósságokat, hogy hozzájussanak a csődhelyzetből eredő rendkívüli eszközökhöz. A város nyugdíjfizetési kötelezettségeit például két év alatt 650 millió dollárról 3,5 milliárd dollárra fújták fel, ami komoly manipulációra utal.

A detroiti nyugdíjasok egyébként is joggal vannak felháborodva: átlagosan havi 1600 dollárt kapnak (ez amerikai összevetésben nagyon kevés), viszont ha rájuk tolják a csődből következő veszteségeket, akkor teljesen földönfutóvá válnak. Hasonló a helyzet a közalkalmazottaknál, akiknél évek óta folyamatosak a leépítések és a fizetéscsökkentések.

A csődvédelem bejelentése óta egyre többen beszélnek arról, hogy – a detroiti autógyártó nagyvállalatok 2009-es kimentésének mintájára – szövetségi pénzből kellene kihozni a bajból a várost is. Amikor a hetvenes évek közepén New York volt a csőd szélén, akkor is a szövetségi kormány lépett közbe. Most viszont a Fehér Ház egyelőre nem mutatta jelét annak, hogy vállalná az ezzel járó konfliktusokat. Sokan félnek a rossz precedenstől, amit ez teremtene a többi eladósodott önkormányzatnak – pedig valójában Detroit sem a saját hibájából került ebbe a kellemetlen helyzetbe.

A szétesés szimbóluma

A városi infrastruktúra annyira berozsdásodott Detroitban, hogy egy ideje már alapvető funkciók sem működnek. A közvilágítás 40 százaléka nem üzemel. A kórházak és a városi iskolák borzalmas állapotban vannak, akárcsak a rendőrség.

Az USA-ban általában 11 perc alatt érnek ki a rendőrök a helyszínre komoly bűntényeknél, Detroitban ez majdnem hatszor annyi, 58 perc. Két éve (akkorról van a legfrissebb statisztika) 344 gyilkosság volt, amiből csak 39-et derítettek fel – az egy lakosra jutó szám és a felderítési arány is a legrosszabb az egész országban. Ez Robotzsaru otthonában elég lehangoló statisztika. De miért került Detroit ebbe a helyzetbe, amikor az ötvenes években még a leggazdagabb amerikai város volt?

Amikor még a csúcson pörgött a város, azt gondolták, hogy a lakosság még sokáig bővülni fog, ezért az infrastruktúrát is ehhez mérten fejlesztették; a városmérnökök előtt egy 4 milliós metropolisz képe lebegett. A 8-10 sávos autópályák megépültek – hatvan évvel később, az utolsó népszámlálás idején viszont már csak alig többen, mint hétszázezren laktak a városban. A maradók harmada él a szegénységi küszöb alatt. Szinte teljesen üres a város, és tele van lakatlan házakkal; a 2008-2009-es ingatlanválság óta még rosszabb a helyzet, nagyjából a családi házak harmada lakatlan.

Bár nincsenek pontos számok, de a becslések szerint nagyjából 80 ezer ingatlan áll üresen a város határain belül; ezeknek a fele veszélyes, bármikor összeomolhatnak. De gyakran előbb leégnek, ugyanis rengeteg a gyújtogatás, évente nagyjából 12 ezer tűzeset van, amivel szemben teljesen eszköztelen az alulfinanszírozott tűzoltóság. Nem is véletlen, hogy a várost feltámasztani igyekvő polgármester korábban azzal a tervvel keltett feltűnést, hogy egész negyedeket dózerolna el. A program el is indult, de le kellett állítani, mivel elfogyott a pénz.
A fehérek elmentek, győztek a robotok

A város kiürülése olyan egymást erősítő folyamatok eredménye volt, amelyek nem kötődtek önmagában Detroithoz – de messze itt volt a leglátványosabb hatásuk. Detroit sorsát egy darabig nem lehetett szétválasztani az autóipartól, gyakorlatilag egy vállalati város volt kezdetben.

Amikor viszont az autógyártás kezdett kevésbé munkaintenzívvé válni – tehát egyre kevesebb emberi kézre és egyre több robotra volt szükség –, gyorsuló ütemben építették le a dolgozókat. Az amerikai autógyáraknak is kezdett rosszul menni: az ötvenes évekig még le tudták tarolni az egész világpiacot, de hamar megjelentek a német és japán vetélytársak, amelyekkel a hatvanas évektől kezdve már a hazai piacon is egyre kétségbeesettebb harcot kellett folytatniuk. A tőke magára hagyta Detroitot, a munkahelyeket elkezdték kivinni a városból, és jelentős részben az USA-ból is. A várossal azonosított autógyártóknak (GM, Ford, Chrysler) mostanra már alig van közük a helyi élethez.

Az autógyárak és ezzel a város is válságba került, a munkahierarchia alján lévő feketék sokkal rosszabbul jöttek ki a változásokból. Miközben a jobb állásaikat általában megtartó fehérek menekülni kezdtek kifelé a belvárosból az elővárosokba, addig a feketék jellemzően elvesztették a munkájukat, és a városban maradtak. Az indulatok egyre erősebbé váltak, 1967-ben kitört az egyik legnagyobb faji zavargás az USA történetében, öt napon keresztül ment a rombolás, aminek csak 43 halálos áldozat, a Nemzeti Gárda beküldése és 7200 letartóztatás után lett vége.

A szegregáció kevés más városban ennyire látványos, mint Detroit 8 Mile útjánál, ahol az egyik oldalon szinte csak feketék, a másik oldalon csak fehérek laknak.

Aki tudott, elmenekült a városból, ahol nem maradt túl sok dolog: a várost éltető feldolgozóipari állások száma háromszázezerről harmincezerre zuhant néhány évtized alatt. A munkanélküliségi ráta ma közel 19 százalék, az amerikai átlag két és félszerese. Az elnéptelenedő, egyre szegényebb városban viszont az önkormányzatnak továbbra is fizetnie kellett a korábbi kötelezettségeket. Ezért aztán az adókulcsokat a jogilag lehetséges legmagasabbra tették – emiatt rengeteg a nem fizető adós, és még többen döntöttek úgy, hogy inkább máshol indítják el a cégüket, ami újabb lökést adott az elnéptelenedésnek. De az utóbbi években mégis volt, aki inkább befelé jött volna.

Szabad-e gyönyörködni a romokban?

A sok becsődölt, növényekkel benőtt autógyárat és acélüzemet, az üres házak közötti üres utcákat sok külső megfigyelő találja bizarr módon szépnek, vagy a saját, kényelmes városi világánál valóságosabbnak. Egymás után jelentek meg a Detroit rohadását feldolgozó szép, drága fotóalbumok, sőt, az egyik legnagyobb üres csarnokba, a Packard autógyár romjaihoz rendszeresen visznek nagy, buszos turistacsoportokat is. Vannak helyiek, akik ezt a jelenséget gyomorforgatónak tartják – a romok és a szétesés előzmények vagy kontextus nélküli, drámai bemutatása sokak szerint a pornóra hasonlít.

A város imidzsét javítja, hogy a kortárs kultúra, különösen a zene elképzelhetetlen lenne Detroit nélkül. Mielőtt a hetvenes években átköltözött volna a naposabb Kaliforniába, itt működött a soul legfontosabb kiadója, a Motown. Nem lehet leírni Detroitot a rockban (MC5, Iggy Pop, White Stripes) vagy a hiphopban (J Dilla, Slum Village, Eminem) sem. De a legfontosabb hozzájárulása a városnak az elektronikus zenéhez volt, hiszen – ugyan voltak európai előzményei, de lényegében senki nem vitatja, hogy – itt jött létre a techno, mély összhangban a város sorsával.

A sok üres tér, az alacsony árak, az erős hangulat és a gazdag kulturális élet elvileg tökéletes együttállás lenne arra, hogy valami végre történjen. Az utóbbi években el is indult valami, javarészt fehér középosztálybeli fiatalok kezdtek beköltözni a városba. Ők egy sor művészeti kezdeményezést és társadalmi projektet indítottak, kávézók és városi kertek nyíltak.

Sőt, a tudatosan étkező amerikai jómódúak kedvenc bolthálózata, a Whole Foods is nyitott egy üzletet, amit sokan az áttörés jelenként értékeltek. Egyre több olyan riport jelent meg az amerikai újságokban, ami bemutatta a szimpatikus új kezdeményezéseket, és a következő nagy történet színhelyeként ábrázolta Detroitot. Ennek az újjáéledésnek megvolt a zenei megnyilvánulása is, amikor a fehér garázsrockzenét játszó Dirtbombs eljátszotta gitáron a detroiti techno klasszikusait.

Ugyan volt néhány másik város az amerikai rozsdaövezetben, ami meg tudott újulni – például Pittsburgh, Cleveland vagy Milwaukee –, Detroit esetében ebből még nem látszik túl sok minden. A haldoklás megfordításához az kellene, hogy az éledező kulturális élet mellé növekvő lakosság és beáramló pénz is legyen, ehhez viszont el kellene varázsolni a várost lehúzó strukturális gondokat. Az újonnan beérkező kreatívoknak ugyan tetszik a város hangulata, de nehezen barátkoznak meg a közszolgáltatások gyenge színvonalával, főleg a brutális bűnözéssel, a cégeket pedig a magas adók kergetik messzire.

Forrás: Index.hu
www.index.hu

Az oldal alján Te is hozzászólhatsz.

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Adja meg a matematikai képlet eredményét: *