Pekingben január végén a helyiek öt napon át nem látták a Napot, a légszennyezés olyan durva volt, hogy a műszerek szó szerint nem tudták mérni, a látótávolság a belvárosban az ötven métert sem érte el. Amikor egy élelmes kínai vállalkozó dobozos friss levegőt kezdett árulni, aztán egy kigyulladt gyár füstjét három órán át senki nem vette észre a szmogban, mindenki álhírre és rossz viccre gyanakodott, de tényleg ez a véres, illetve füstös valóság. Londonnak és Los Angelesnek évtizedekbe telt hasonló helyzetből kimászni és kipucolni a város levegőjét, a kínai nagyvárosokban pedig még súlyosabb a helyzet, évente több százezren halnak meg közvetetten a légszennyezés miatt. A kiút egyértelmű, de iszonyú drága, rámehet a teljes kínai gazdasági növekedés, azt meg az egész világgazdaság fogja megsínyleni.

Vajon hogy változhatott ilyen hirtelen ennyire katasztrofálissá a kínai légszennyezés? A válasz azért nem egyszerű, mert már maga a kérdés is hibás: egyrészt nem volt annyira hirtelen a változás, hiszen évek óra veri a vészharangot minden környezetvédő szervezet, hogy Kína nagyvárosaiban borzalmas a levegő, a WHO mérései szerint az egészségügyi határérték negyvenszeresét is elérik benne a szennyező anyagok. Másrészt a sokkoló pekingi fotók nem az általános állapotot tükrözik, hanem azt a szerencsétlen helyzetet, amibe akkor került a hegyek gyűrűjében fekvő metropolisz, amikor pár napig nagyon hideg volt, és óriási energiákkal kellett – elsősorban szénnel – fűteni, a szél viszont nem fújt, így a szmog ráült a városra. Arra mindenesetre jó volt az ötnapos pekingi pokol, hogy mindenkit ráébresszen, most már muszáj lépni a levegő tisztaságáért valamit, különben a következő hasonlóba szó szerint milliók fulladhatnak bele. És nem csak Kínában: a műholdképek és a mérési adatok tanúsága szerint a pekingi füstöt Japánban is megérezték, amikor az időjárás végre megkegyelmezett a városnak, és kifújta a szmogot az óceán fölé.

Honnan jön a szmog?

Ilyen mértékű iparosodást ilyen nagy területen ilyen rövid idő alatt még nem látott a világ. Ennek a jelenségnek az elképesztő energiaigényét túlnyomó részben szénbányák és szénerőművek adták és adják. Kína ma a világ szénfogyasztásának feléért felelős, az ország energiaigényének 70 százalékát a szén fedezi. A szénerőmű minden áramtermelési mód közül a leginkább környezetszennyező, és a kínai erőművek a kategóriájukon belül is a legrosszabbak közé számítanak ilyen téren.

A légszennyezés másik komoly forrása az elmúlt évtizedben robbanásszerűen fejlődő kínai autóipar. A kilencvenes években a kínai városok útjait tízmilliószám ellepő biciklik helyét átvették az autók: ma Kínában évi 13-15 millió kocsit adnak el. Az autó státusszimbólum, majd minden középosztálybeli városlakó kötelező kelléke lett. És ahogyan az erőművek, vagy a Kínában a mai napig standardnak számító szénfűtés, ezek az autók sem a környezetbarátságukról híresek. De még ha az autók azok is lennének, az országban kapható benzin minősége katasztrofális. Csak egy példa: a dízel üzemanyagban az EU szabványai szerint a kén koncentrációja 10 ppm (part per million, az ezrelék ezreléke) lehet. Kínában a hivatalosan engedélyezett szint 150 ppm, a független vizsgálatok azonban nem ritkán 2000 ppm feletti adatokat is mutattak. Ehhez vegyük hozzá az autómennyiséggel nehezen megbirkózó úthálózaton rendszeresen kialakuló óriásdugókat (mint a hírhedt, 10 napig tartó, 100 kilométeres dugó 2010-ben a G110-es autópályán), és az olyan megapoliszokat, mint a shenzeni 40 milliós, a sanghaji 25 milliós vagy a pekingi 20 milliós agglomeráció. Vagy az olyan 5-6 milliós városokat, amelyeknek létezéséről Kínán kívül igazából nem tud senki.

A brutális légszennyezés hosszú távú hatásait nehéz felmérni, de már a rövid távúakat is nyögik a kínaiak. A tüdőrákos esetek száma a városokban a háromszorosára nőtt az elmúlt évtizedben, a Világbank 2007-es tanulmánya évi 650-700 ezerre teszi a légszennyezéssel összefüggésbe hozható halálesetek számát az országban.

Volt már ilyen

A kínaihoz hasonló, ha nem is ennyire súlyos helyzettel a nyugati világnak már többször szembe kellett néznie. Az első, és máig leghíresebb eset a londoni szmog volt, ami 1952 decemberében telepedett rá a városra, és közvetlenül 4000, közvetetten 100 ezer ember halálát okozta. A szokásos téli londoni ködbe keveredő, fojtogató kén-dioxidos füst leginkább a város gyárainak és lakóházainak kéményeiből származott, és a kemény hideg miatt a fűtést nem is tudták korlátozni a városban. A legrosszabb napokon a látótávolság tíz méter sem volt a városban, a közlekedés összeomlott, még a mentők sem tudtak közlekedni, az utcák kiürültek. Öt nap után az időjárás megkönyörült a városon, és a szél kifújta a szmogot Londonból. A brit parlament hamarosan meg is hozta a Clean Air Act nevű törvényt, és kőkemény intézkedésekkel évtizedek alatt javították fel London és a brit iparvárosok levegőjének minőségét a mai szintre. Amerikában Los Angeles küzdött hasonló gondokkal a hatvanas években, a megoldás is ugyanez volt: az ipar, a közlekedés megreformálása.

A jó hír az, hogy mára Kína is rájött, hogy muszáj lépnie, és talán meg is van a szükséges elhatározás a változásokhoz. A rossz az, hogy pár évig még mindenképpen rosszabbodni fog a helyzet, a légszennyezést ugyanis nem lehet egyik napról a másikra kikapcsolni. Még ha az előidéző forrásokat sikerül is drasztikusan elvágni (és a drasztikus sebesség itt minimum éveket jelent), évtizedekbe telhet, mire a levegőben a szennyezés visszaáll az egészségügyi határértékek alá. Addig meg felnő egy generáció úgy, hogy szinte minden lélegzetvételük egy cigarettába való beleszívásnak felel meg, és közben azt tapasztalja, hogy az áram és a benzin hirtelen nagyon drága lett, a kínai ipar pedig hirtelen sokkal kevésbé versenyképes a világpiacon.

De a világ sem nézheti távolról sajnálkozva ahogy Kína a szmogban fuldoklik, ha másért nem, hát azért, mert az ország iparának, közlekedésének, energiaellátásának megreformálása iszonyatosan drága lesz, és ha be is jön a legoptimistább forgatókönyv, a környezetbarát ipar már messze nem fog olyan olcsón működni, mint eddig tette a légszennyezésre fittyet hányó. Közvetve a nyugat is megkapja majd a számlát azért, hogy évekig álszent módon élvezte a magát környezeti katasztrófába hajszoló kínai ipar olcsóságát és végtelen kapacitását.

Levegőt!

Ha nem is olyan dinamikusan, mint a helyzet megkövetelné, a kínai vezetés azért reagál, és próbál változtatni a helyzeten a tüneti kezelésen túl (mint amilyen most, vagy a 2008-as olimpia idején az átmeneti autótilalom volt). Pekingben például február elején bevezették az az új üzemanyagszabványt, ami a legszigorúbb EU-s szabályokkal egyenértékű – ami azonnal feljebb is lökte a benzin árát 2-3 jüannal. Az ország három legnagyobb olajfinomítója azt számolgatja, évi 50 milliárd jüanba (8 milliárd dollárba) fog kerülni csak az, hogy átálljanak – nem erre, hanem az eggyel enyhébb szabványra. Országos szinten azonban ez a váltás csak 2017-re zajlik le, addig tovább fújják a tömény füstöt az autók tízmilliói a levegőbe.

A környezetvédelemért felelős minisztérium is új levegőtisztasági szabványokat vezetett be február elején, majd rögtön megállapította, hogy az ország városainak 70 százaléka nem felel meg ezeknek. A miniszterhelyettes homályos ígéreteket tett arra, hogy korlátozni és szabályozni fogják a szénerőműveket, illetve a szénfűtést, és bátorítani a megújuló energia használatát. Ami szintén nem mindig sül el jól: a hírhedt Három torok vízerőmű ugyan évi 31 millió tonna szén elégetésének megfelelő áramot termel légszennyezés nélkül, a megépítése és üzemeltetése azonban borzalmas károkat okoz az élővilágban és a vízrajzban.

Ráadásul a kínai energiaügyi minisztérium számai a legkevésbé sem bíztatóak: a jelenlegi terv az, hogy 2015-re szeretnék a szénfogyasztás növekedését évi 4,3 százalékra mérsékelni, ami jelentősen alacsonyabb, mint a 2006-2010 közötti évi 6,6 százalék. De végső soron mégis csak azt jelenti, hogy még több szenet égetnek el a kínai erőművek.

A legsúlyosabb kérdésnek azonban mindenképpen az tűnik, hogy mi lesz a Kína gigászi energiaigényét kiszolgáló, a borzasztó légszennyezés nagyjáért felelős több száz szénerőművel (amihez jelenleg is további több mint 300-at építenek, 550 ezer megawatt összkapacitással), a 26 ezer szénbányával. Hogyan lehet átállítani egy trillió kilowattórákban mérhető energiaszektort környezetbarátabb forrásokra úgy, hogy az elkerülhetetlen költségemelkedésbe ne rokkanjon bele az ország, és ne rántsa válságba az egész világgazdaságot?

És legfőképpen: mi lesz, amikor majd pár évtized múlva elfogy a szén?

Forrás: Index.hu
www.index.hu