Jövő héttől már nem Simor Andrásnak hívják a jegybank elnökét, és ilyenkor elkerülhetetlenül beköszönt az értékelések időszaka. Így volt ez hat éve is, és akkor is vállaltuk, hogy egy ilyen összegzés szükségképpen szelektív és szubjektív. Arra azonban most is kísérletet teszünk, hogy az értékelés során a “slágeresebb” politikai témák helyett a maradandó, hosszabb távon is fontos történéseket vegyük sorra. Milyen is volt tehát Simor András szakmai teljesítménye?

Pedig minden olyan nyugodtan indult

Amikor Simor András 2007 márciusában a jegybankelnöki székbe ült, aligha sejthette, milyen rázós hat év elé néz. Járai Zsigmond idején kialakultak a monetáris politika működési keretei (devizaliberalizáció, inflációs célkövetés, jegybanki függetlenség jogi, intézményi garanciái stb.). A költségvetési politika ámokfutása véget ért, a megszorítások középtávon még a makacs inflációs várakozások kiirtásával is kecsegtettek. A nemzetközi környezet rendkívül kedvező volt, úgy tűnt, a gazdaság gond nélkül visszaráncigálható egy fenntartható útra anélkül, hogy közben különösebb pénzügyi stabilitási kockázatok fenyegetnének. Bő fél évvel a hivatalba lépése után azonban Simor már gyanakodhatott, hogy az élet alaposan megtölti tartalommal az ő mandátumát is.

A Portfolio.hu hasábjain (érdemes figyelni a dátumot:) 2007. augusztus 17-én cikksorozat indult két piaci szakértő írásával. Ennek első mondatai így hangzottak: “Augusztus elején jelentős korrekció kezdődött a globális pénz- és tőkepiacokon. A folyamat az amerikai másodlagos jelzálogpiacról indult, azóta azonban különböző csatornákon átgyűrűzött más piacokra is, és végül egy likviditási és hitelválságba torkollott.”

A következő egy évben idehaza még csak mérsékelt hatása volt az egyre mélyülő globális pénzügyi válságnak, így Simor első időszakának érdemes a 2007 márciusa és 2008 augusztusa közötti időszakot tekinteni. Ebben a szakaszban az új jegybankelnök jól szerepelt abból a szempontból, hogy
– zökkenőmentesen átvette a jegybankot és biztosította a monetáris politika folytonosságát,
– visszafogottabb kommunikációjával a konzervatívabb intézmény képét erősítette,
– befejezte az inflációs célkövetés intézményi kiépítését azzal, hogy teljesen szabadon lebegővé tette a forint árfolyamát.

Utóbbi lépésről később bebizonyosodott, hogy nem csak az inflációs célkövetés szempontjából volt helyes. Ma nagyjából közmegegyezés van a közgazdászok között abban, hogy ha (a Lehman Brothers 2008. szeptemberi csődje után) elmélyülő válság egy sávos árfolyamrendszerben ért volna minket, akkor forint elleni spekuláció erőteljesebb, akár végzetes lett volna.

Ugyanakkor ennek a korszaknak voltak árnyoldalai is. A kétezres évek első felében meginduló devizahitelezés a Simor-érában is folytatódott, sőt a kockázati versenyben a bankok hitelezési politikája egyre inkább fellazult. Amikor a világ legnagyobb gazdaságában “likviditási és hitelválság” van, akkor egy olyan kis országban, ahol a hatalmas adósság refinanszírozása a tőkepiacok olajozott működésén múlik, minden gazdaságpolitikus fejében meg kellett volna szólalnia a vészcsengőnek. Különösképpen azért, mert a devizahitelek mögött nem csak egyszerű árfolyamkockázat volt, hanem óriási lejárati összhanghiány (“mismatch”) – ezért lehettek lényegesen olcsóbbak a forinthiteleknél. Ráadásul a szükséges tranzakciók jelentős részét a bankok a válságban még nem tesztelt, jelentős méretűvé duzzadt swap-piacon bonyolították, ami szintén jelentős kockázatot jelentett.

A magunk részéről határozottan azon az állásponton vagyunk, hogy a devizahitelezés időszakában sokkal több szó esett ennek kockázatairól, problémáiról, mint amennyire most, a válság elszenvedése után szeret erre visszaemlékezni a társadalom. Sokkal több, de nem elég. Utólag az a megállapítás, miszerint a jegybank “benézte” a devizahitelezés kockázatait kényelmes és túlzó leegyszerűsítés ugyan, de végeredményét tekintve nehéz vele vitatkozni. Még akkor is, ha arról erősen megoszlanak a vélemények, hogy lett volna-e a jegybanknak lehetősége (például a hitelezési szabályok szigorításával, vagy akár devizatartalékolási kötelezettség előírásával) érdemben gátat szabni a politika által támogatott/tűrt folyamatnak.

Ezzel kapcsolatos a másik mulasztás is. A globális válság első évében a jegybanknak minden erővel törekednie kellett volna a devizatartalék növelésére. Ez elmaradt, így a Lehman-válság kitörésekor még egy erős érve volt a piacnak, miért minket büntessen meg kegyetlenül.

Borotvaélen

A válság során összességében nem vizsgázott rosszul a jegybank elnöke. A pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében tető alá hozott IMF-megállapodás Magyarország érdekeit szolgálta, a legkritikusabb időben gyorsan jutottunk olcsó és biztos forráshoz. Az MNB több új eszközt is bevetett a másodpiaci állampapír-vásárlástól a különféle likviditásnyújtó lépésekig (erősen az az érzésünk, hogy ezekről még most sem tudunk mindent). Bár a központi bankunk az ország szorult helyzetében még a nem konvencionális monetáris politikai eszközeit is bátrabban használta, mint régiós társai, egy fontos területen mintha lemaradt volna. A devizalikviditás elérését nagyban megkönnyítő swap-vonal létrehozásában késlekedtünk, a lengyelek például sokkal gyorsabban tudtak ilyen facilitással svájci frankhoz jutni, mint mi.

Összességében a pénzügyi válság, illetve az euróválság akut szakaszaiban a jegybank hiteles, fegyelmezett politikát folytatott. A kevésbé kritikus időszakokban is fontos maradt, hogy az MNB a lehetőségekhez képest nyitottan kommunikált. A válság természetét, a gazdaság helyzetét egyértelműen a központi bankunk mutatta be a legjobban, megőrizve ezzel szakmai színvonal tekintetében a megelőző időszakban kivívott vezető helyét az állami intézmények között.

Simor jól használta ki a lehetőséget arra, hogy szabályozó eszközeiben megerősítse az MNB-t. A makroprudenciális felvigyázás fejlettebbé vált, a hitelezési korlátok értelmes mértékig szigorodtak. Meglehetősen ellenséges környezetben is egy olyan jegybanktörvény született, ami az intézményi működésben előrelépést jelentett, és eközben (az Európai Központi Bank segítségével) az intézmény függetlensége sem sérült. Mindemellett a jegybanknak az elmúlt hat év nagy részében sikerült konzisztens kommunikációt megvalósítani. Ez nem is volt mindig olyan egyszerű, hiszen voltak olyan időszakok, amikor láthatóan a legfőbb szempont a pénzügyi stabilitás megőrzése lehetett, máskor pedig közvetlenebbül lehetett támaszkodni az inflációs célkövetés szabályrendszerére.

Ami a legnagyobb szakmai csalódása lehet Simornak, hogy elnöksége idején a recessziós periódusok ellenére sem sikerült az inflációt teljesen kiirtani. (Igaz, éppen az utolsó hónapokban felcsillanni látszik ennek a lehetősége – de erről később.) Az árak a kormányzati kiigazítási kényszerek hatására többször meglódultak, hiszen az a reflex, hogy elinflálással stabilizálunk, a teljes magyar politikai kultúrában erősen jelen van.

Korlátok között

Simor Andrásnak időnként nagyon intenzív politikai támadásokat kellett kiállni, habitusából adódóan ezeket nehezebben tűrte, mint elődje. A ciprusi befektetéseinek ügyét is rosszul kezelte. Egyrészt lassan ismerte fel, hogy mint közszereplő, az átlagnál szigorúbb normák vonatkoznak rá, másrészt a felismerés után is inkább a sértettség látszott a gesztusain, mintsem a helyzet elfogadása, és gyors, megnyugtató kezelése. Ezzel Simor – az ellene 2009-ben rejtélyes okokból kialakulni látszó politikai nagykoalíciónak – nagyobb támadási felületet adott, mint amekkorát szükséges volt.

Hasonlóképpen a habitusából fakadónak látjuk, hogy akkor sem találta meg a közös hangot a monetáris tanács újonnan kinevezett külső tagjaival, amikor erre meglett volna a lehetőség. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy amikor a külső tagok (kockázatot felvállalva) beindították a kamatcsökkentési sorozatukat, akkor sem csatlakozott hozzá, amikor már azt saját korábbi szempontjai is lehetővé tették volna. A jegybankelnök mandátuma végére elfáradt.

Simor András jegybankelnökségének egy mondatban összefoglalható pozitívuma ennek ellenére rendkívül hasonló ahhoz, amit elődjéről, Járai Zsigmondról is elmondhattunk. Az elnök a mögötte álló értékes szakmai segítségre támaszkodva fatális hibák nélkül, összességében elfogadható szakmai színvonalon látta el nem egyszerű feladatát, és eközben ellen tudott állni azoknak a politikai támadásoknak, amelyek személyén keresztül a jegybank függetlenségét veszélyeztették. A jegybank hitelessége az elmúlt hat évben érzésünk szerint nőtt, ezt pedig kevés intézmény mondhatja el magáról. A történelem pedig valószínűleg sokkal inkább fog Simorról mint válságkezelő jegybankelnök megemlékezni, mintsem off-shore lovagként.

Így aztán Simor emelt fővel távozhat holnap a jegybankból. És bár a kormánypárti politika magabiztosan hangsúlyozza, hogy az új jegybankelnök sokkal jobb teljesítményt fog nyújtani, a piaci szereplők jó része most azt is látatlanban aláírná, ha csak egyszerűen nem nyújtana sokkal rosszabbat.

Madár István

Forrás: Portfolio.hu
www.portfolio.hu