Ezért mentek tönkre a magyar cukorgyárak

  • Facebook
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Netvibes
  • Live

Mi történt pontosan?

A mindenkori kormány elutasító magatartása, nem megfelelő keménysége a külföldi tulajdonosokkal szemben, valamint a versenyhivatal következetlen döntései egyaránt hozzájárulhattak ahhoz, hogy leépült a magyar cukoripar.

A mai napon tárgyalja a parlament a cukorgyárak privatizációját, valamint a közösségi cukorreform következményeit feltáró vizsgálóbizottság jelentését, mely több ponton is hiányosságokat tárt fel a kérdéses ügyek vonatkozásában. Mint ismert ugyanis, a rendszerváltás előtt még 12 cukorgyár működött Magyarországon, melyből mára már csak a kaposvári gyár maradt talpon. Itt a hazai szükségletek mindössze egyharmadát tudják előállítani, a fennmaradó mennyiség pedig importból származik. Korábban egyébként már az mfor.hu is megpróbálta feltérképezni a privatizáció folyamatát és a cukorreform hatásait, most azonban a vizsgálati jelentés legfőbb megállapításait szedjük egy csokorba. 

Előzmények

A rendszerváltás után, mivel a vagyontömeg vészesen fogyott, a három lehetséges megoldás közül hazánk az értékesítés alapú privatizációra épített, melynek szempontjai közé tartozott a gyorsaság, mivel az Antall-kormány ennek révén látta biztosítva a rendszerváltás visszafordíthatatlanságát, másrészt egy kettős szempontnak is meg kellett felelni. Eszerint az adott vállalatot, mint termelőegységet meg kellett őrizni, másfelől pedig a vevő számára nem volt szabad olyan kötelezettségeket előírni, mely elriasztaná őt – például a foglalkoztatást érintően. Bokros Lajos, aki az Állami Vagyonügynökség igazgatóságának egykori tagja is volt, bizottsági meghallgatásán ezt a következővel indokolta: “a privatizáció egyik lényege éppen az, hogy a hatékonyságban javulás legyen, és a szocialista vállalatokban tipikusan kétszer-háromszor annyi embert foglalkoztattak, mint amennyi egy hatékony profitábilis vállalathoz kell, tehát őrültség lett volna előírni ilyesmit. Valószínűleg a vevők el is mentek volna abban a pillanatban”.

A privatizáció első üteme: kisebbségi tulajdon, irányítási jogokkal

A cukorgyárak nagy része jelentős finanszírozási gondokkal küszködött. A vállalati tanácsok azért igyekeztek mielőbb privatizációs partnert találni, mert bíztak abban, hogy ha egy tőkeerős partnert találnak, akkor a magyar bankok által rendkívül magas kamattal nyújtott hiteleket le lehet cserélni saját tőkére, azaz olyan befektetőt kerestek, akik hajlandóak voltak a cukoriparban jelentős tőkeemelést végrehajtani  – olvasható a jelentésben.

A privatizáció első ütemében (1990-1991) a 12 gyárból a 7 legkorszerűbb és legmodernebb gyár került értékesítésre: Kaposvár, Petőháza, Hatvan, Selyp, Szerencs, Szolnok és Kaba. Mindez kevesebb, mint egy év alatt zajlott le, és a három külföldi befektető (Agrana, Tate&Lyle és Beghin-Say) a 30-40 százalékos kisebbségi tulajdon mellé többségi menedzsment-jogokat kapott, cserébe minimális kötelezettséget kellett vállalni – például az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) csak a többletcukor exportjának biztosítását írta elő.

A többségi vállalatirányítási jogok átadása Bokros Lajos szerint a privatizációs eljárásban szokás volt, hiszen ilyen jogok nélkül semmilyen üzemet nem vesznek, ami teljes mértékig ki van téve a nemzetközi versenynek – ezeknél az új tulajdonos irányítási jogokat akar 30 százalékos tulajdonrésznél is. A jelentés szerint ez azonban több szempontból sem állja meg a helyét. Részben azért, mert a cukoripar nem az a terület, ahol “öldöklő” a verseny, részben pedig nyugat-európai állami vállalatok privatizácója azt mutatja, hogy a kormányok a többségi irányítási jogok átadása mellett is igyekeztek megőrizni azokat a jogaikat, melyek révén a legfontosabb döntésekben meghatározó jogokkal rendelkezzenek, főleg akkor, ha csak kisebbségi részesedést adtak el. A jelentés úgy fogalmaz: “a menedzsment-jogokról való lemondás súlyos szakmai és egyben gazdaságstratégiai hiba volt, amely egyértelműen nem Magyarország érdekeit szolgálta, hanem csak és kizárólag a külföldi befektetőkét”.

A második ütem: “külföldire nem vonatkozik a magyar jog”

1993-ban a megmaradt öt cukorgyár privatizációjánál a cél az üzemek fuzionálása volt a magyar cukoripar fennmaradása érdekében. 1995-ben viszont, amikor ez a fúzió létrejött, az állam olyan társasági szerződést kötött a kisebbségi tulajdonosokkal, amely tartalmazza azt is, hogy az állam minden ellenérték nélkül lemond a jogairól. Ennek magyarázatára a vizsgálóbizottság sem a dokumentumokból, sem pedig a meghallgatások során nem kapott magyarázatot. A létrejött Magyar Cukorgyártó és Forgalmazó Részvénytársaság (60 jogi személyiséget összetömörítő konzorcium, mely a Magyar Cukor Rt. tulajdonosa lett) adatai arra utalnak, hogy az alaptevékenységét sikeresen teljesítette, ám a társaság alultőkésített volt és hiányában volt a szükséges forgóeszközöknek is.

A Magyar Cukor Rt. (az öt gyár fúziója) így az államhoz fordult, hogy a szükséges forgótőkét tulajdonosi, vagy egyéb kedvezményes hitel formájában rendelkezésre bocsássa, az azonban teljesen elzárkózott ez elől. Majd ahogy azt is mi írtuk, hitelfelvételt kezdeményezett a Magyar Fejlesztési Banknál, amely szintén elzárkózott a megkeresés elől azzal indokolva mindezt, hogy a társaság működése és a befektetett összeg megtérülése nem volt biztosított. Az elutasítás akkori magyarázata két ponton sem állta meg a helyét: egyrészt az Rt. állóeszköz állománya többszöröse volt a szükséges legfeljebb 2 milliárd forintnak, másrészt a későbbi eredmények tükrében a megtérülés is biztosított volt.

A jelentés külön fejezetet szánt a Gazdasági Versenyhivatalnak (GVH) is, mely 1996-ban hozzájárult ahhoz, hogy az Agrana-csoport megvásárolja a Magyar Cukor Rt. többségi tulajdonosát, az Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Kft-t. Ezzel kapcsolatban a vizsgálóbizottság megállapította, hogy a GVH “eleinte érthetetlen módon engedélyezte a nagyfokú koncentrációt, majd a fenyegető gyárbezárások elhárítására tett piaci lépéseket éppen a monopolhelyzet lehetőségére hivatkozva utasította el”. Ezzel pedig egyértelműen a magyar szempontból kedvező változások bekövetkezését akadályozta meg. Varga István, a Magyar Cukor Rt. egyik alapítója a meghallgatásakor ráadásul elárulta: az Agrana-csoport többször kapott olyan határozatot a Versenyhivataltól, hogy rá nem vonatkozik a magyar jog, ezért összeolvadhat. Másfelől a GVH úgy vélte, ha valakinek az árnyomás hatására nem lesz előnyös a cukorrépa-termesztés, akkor termeljen borsót.

A 2006-os cukorreform vizsgálata

A dokumentumok alapján az akkori Gyurcsány-kormányon belül voltak egyaránt olyan vélemények, melyek támogatták a cukorreformot arra hivatkozva, hogy csak így tartható fenn a termelés hosszú távon, ugyanakkor ellenvélemények is megfogalmazódtak. A jelentés szerint az akkori kormány tisztában volt az elfogadott cukorreform magyar mezőgazdaságra gyakorolt hatásával, hiszen több kemény kritika is illette az elképzeléseket, ráadásul, mivel a magyar cukorgyárak ekkor már külföldi kézben voltak, tudni lehetett, hogy a kvótacsökkentés sokkal érzékenyebben érintheti a magyar cukoripart. Összegzésként a vizsgálóbizottság megállapította, hogy “a magyar agrárvezetés és a kormányzat részéről teljesen elhibázott stratégia volt, hogy támogatta a reformot és ahhoz a csoporthoz csatlakozott, akik tulajdonolták a magyarországi cukorgyárakat és ezáltal érdekeik ellentétesek voltak a magyar érdekekkel. Súlyos hiba volt az, hogy pusztán az EU-s tárgyalási folyamatra koncentráltak”.

Minderre nem lehet mentség, hogy jogi értelemben konkrét beavatkozási lehetőség nem adódott. Más országok példája ugyanis jól mutatja, hogyan lehetett érvényesíteni a kormányzati szándékot. Példaként a csehországi esetet említették, ahol nagyon hasonló volt a helyzet a magyarországiéhoz. Ott kemény kormányzati nyomást gyakoroltak a külföldi tulajdonosokra, és elérték, hogy a kvótáknak mindössze 21 százalékát kellett leadni. Szemben hazánkkal, ahol is a kvóták 75 százalékát adtuk le.

Korábbi írásunkban a cukorreformmal kapcsolatban említést tettünk a termelők növényváltásának és a gyártulajdonosok pénzbeli érdekeltségéről is, miszerint, ha felhagynak a tevékenységgel, meghatározott összeget kapnak. Ilyen jellegű összefogásról szintén ír a vizsgálóbizottság jelentése is, bár megjegyzi, hogy erre csak a petőházi gyárral összefüggésben volt példa.

Elveszett a magyar fogyasztók védelmének lehetősége

A jelentés összegzésében kifejti, hogy a privatizációval és a cukorkvóták drasztikus csökkentésével Magyarország nagyon hosszú időre elvesztette annak a lehetőségét, hogy alkalmazkodjon a világgazdasági helyzethez, valamint a világpiaci negatív változások esetén a magyar fogyasztókat megvédje – amire egyébként jó példa a 2011. évi árrobbannás. Emellett természetesen a foglalkoztatásra is negatív hatással volt, hiszen töredékére csökkent a szakágazati foglalkoztatás, a kedvezőtlen hatások pedig tovagyűrűznek, így nemcsak a cukoriparban mutatkoznak meg, hanem a ráépülő iparágakban is, például az édesipar.

Székely Sarolta

Forrás: Mfor.hu
www.mfor.hu

Az oldal alján Te is hozzászólhatsz.

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Adja meg a matematikai képlet eredményét: *