Egy percre sem tűntek el a befizetések a magánnyugdíjpénztáraknál, a valóban óriási 2008-as veszteségeiket egy év alatt ledolgozták a kasszák, többségük lényegében alapítása óta reálhozamot tud felmutatni. A kormányzati nyilatkozatokkal szemben a befizetéseket törvényi garanciák védik, így a járulékok az állami rendszerben semmivel sincsenek nagyobb biztonságban, mint a kasszáknál. Sőt ma nehéz lenne biztos bástyának tartani a folyamatosan változó állami nyugdíjrendszert.

Tele van kockázatokkal és működési anomáliákkal az állami nyugdíjrendszer. Elsősorban a kedvezőtlen népesedési és foglalkoztatási kilátások miatt teljesen bizonytalan, hogy a lényegében politikai döntéseken múló járulékfizetési szabályok hogyan alakulnak.

Báránybőrbe bújt farkas

A kormány, és személyesen a miniszterelnök által is a biztonság bástyájának beállított állami rendszer lényege, hogy a jelen munkáltatói és munkavállalói fizetik az aktuális nyugdíjakat. Azonban az idősödő társadalom, a népességfogyás következményei miatt az állami rendszert csak komolyabb kiigazításokkal lehet fenntartani, különben a nyugdíjkiadásokat nem tudnák fedezni a bevételek. Az igazításra a legutóbbi példa a Bajnai-kormány tavalyi sorozata. Lényegében ezt az alapproblémát és ennek veszélyeit állapítja meg a Tárki márciusban publikált kutatása.

E szerint a kilencvenes évek elejének foglalkoztatási válsága jóval nagyobb veszteséget okozott a felosztó-kirovó rendszerben, mint a 2008-as tőkepiaci válság a magánpénztárakban. A rendszert  – a kieső befizetések miatt – 1992-ben csak a várományok, azaz a leendő nyugdíjak 31 százalékos leértékelésével lehetett volna stabilizálni, ami jóval meghaladja a 2008-as pénztári veszteségeket. Az 1995-1996-os mélyponton a biztonságosnak tűnő állami rendszerben felhalmozódott vagyonveszteség megközelítette a negyven százalékot.

Farkasbőrbe bújt bárány

Az sem igaz, hogy a magánnyugdíjpénztárak mögött nincs semmilyen garancia, noha maga Orbán Viktor is ezt mondta az RTL Klubnak. A 2008-as válságév rémisztő veszteségei miatt törvénybe iktatták a felhalmozási időszakra vonatkozó inflációkövető garanciát. Ez azt jelenti, hogy a pénztárak mindenképpen ki kell hogy fizessék a tagjaik számláin felhalmozódott járulékok inflációval növelt összegét, amit a Pénztárak Garancia Alapja biztosít. Magyarán a tagokat semmiféle kár nem érheti, befizetéseik nemcsak nominálisan vannak biztosítva, hosszú távú értékállóságuk is garantálva van.

Így ma valójában az a helyzet, hogy az állami nyugdíjrendszer kifizetéseinek folyamatos csökkentése, illetve a magánpillérbe épített  garanciális elemek összhatása miatt a kasszák nyugdíjkifizetései jelenleg csak a tagoknak kedvező irányban térhetnek el az állami nyugdíjtól.

Ha a részvénybefektetések hozama jól alakul – amire hosszú távon azért jó az esély –, akkor a magánkasszák tagjai több nyugdíjra számíthatnak, mint a tisztán állami pillér tagjai. Ha rosszul, a garancia miatt reálértelemben akkor is megkapják befizetéseiket. A kockázat gyakorlatilag annyi maradt, hogy az infláció felett milyen hozamokat érnek el az egyes kasszák. A mai állás szerint ennél többet az állami rendszer sem tud garantálni.

Nyugdíjvédelmi pogrom

Mindezek ellenére a Fidesz minden eszközt bevet a magánnyugdíjpénztárak totális kiürítésére. A kormány nem csupán a következő tizennégy hónap bő négyszázmilliárd [1] forintra rúgó magánpénztári járulékaival szeretné hizlalni a költségvetés bevételeit, hanem a kasszákban felhalmozódott 2700 milliárdos vagyont is bekebelezné [2] – erre utal több nyilatkozat, Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő például úgy fogalmazott, hogy nem lesz szükség a tizennégy hónap letelte után sem arra, hogy a nyugdíjpénztáraknak tovább utalják a járulékot, mert addigra nem maradnak tagjaik.

Az állam azonban nem tudja olyan egyszerűen elvonni ezt a pénzt, mint a járulékokat. Egy korábbi alkotmánybírósági határozat értelmében ez a felhalmozás a kasszatagok magántulajdona, mindenki szabadon dönthet, hogy összes megtakarításával együtt visszalép a tisztán állami nyugdíjrendszerbe, vagy marad a vegyesben. Nem kis összegről van szó, az átlagos vagyon egy kasszatagra vetítve megközelíti az egymillió forintot.

A kormány a héten kommunikációs offenzívát indított [3] a pénztárak ellen, hogy minél több járulékfizetőt rávegyen a visszalépésre. A folyamatot nyugdíjvédelmi programnak nevezték el, a miniszterelnök nyugdíjvédelmi megbízottja Selmeczi Gabriella lett. Mi okozta a magánnyugdíjpénztárak veszteségét? Hová tüntették a kasszák a rájuk bízott vagyont? Többek között ezekre a kérdésekre kell választ adnia Selmeczinek.

„Akkor tudom megvédeni a mai és a leendő nyugdíjasok nyugdíját, hogyha fölfedem a valóságot, és egy nyugdíjvédelmi programot indítok” – alapozta meg a pénztárak hitelességét aláásó kormányzati kommunikációt a kormányfő RTL Klubnak adott keddi interjújában.

„Csak az állam tudja garantálni a nyugdíjat, a magánnyugdíjpénztárak története inkább fejfájásra ad okot… Nyilvánvaló, hogy itt nagyon komoly károkat okoztak az alapkezelők, az elmúlt időszakban nagyon komoly vagyonvesztés jött létre, nagyon sok ember azt hiszi, hogy megvan a pénze, holott nincsen meg.„ Orbán szerint „biztonságot, biztos nyugdíjat adni csak az állam tud az előttünk álló tíz–húsz évben.”

Hol van az emberek pénze?

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) adatai szerint a pénztárak 1998-as megalakulása és a legnagyobb veszteségeket hozó  válságév, 2008 között a magánnyugdíjpénztárak az egyéni számlákon jóváírt befizetéseket megőrizték, sőt 2008-as veszteségekkel együtt is összességében pozitív hozamot értek el. A kasszák 1999 és 2008 közötti éves nettó átlaghozama 5,7 százalék volt, a pénztártagoknak ekkora nyereségük maradt a vagyonkezeléssel összefüggő költségek levonása után.

Az alábbi ábrából kiderül, hogy a működés kezdete óta a pénztárak minden évben képesek voltak hozamot termelni, a 2008-as válságévet viszont nagyon megsínylették. A PSZÁF adatai szerint az összes veszteségük ebben az évben 421,8 milliárd forint volt, azonban ez a hatalmas bukta sem apasztotta a vagyont annyival, hogy a felhalmozott tőkerész negatív tartományba forduljon – ezt mutatja az oszlopok fölötti görbe. A 2009-es tőzsdei hegymenet ráadásul kárpótolta a pénztártagok többségét a korábbi veszteségekért, a tavalyi befektetési eredmény példátlanul nagy lett, összesen 457,8 milliárd forint.

A pénztári összvagyon 2008-at leszámítva minden évben emelkedni tudott. Azzal szemben tehát, amit a kormány sugall, a vagyon nem tűnt el, a befizetett járulékok a hozamokkal együtt a pénztártagok számláin vannak.

Az infláció nullázza a teljesítményt

Az eredményesség persze megkérdőjelezhető, ami tisztán látszik, ha az 5,7 százalékos nettó hozamokat összevetjük az átlagos pénzromlással. Így már valóban nem túl kedvező az összkép. Az 1998 és 2009 közötti időszakban az átlagos éves infláció 5,3 százalék volt, tehát a szektor egésze tizenkét év alatt alig tudott reálhozamot termelni.

Az inflációval korrigált eredmény azonban kasszánként eltér, illetve kifejezetten sok az átlagon fölül teljesítő portfólió. A kasszák többségét, köztük a legnagyobbakat soraiban tudó Stabilitás Pénztárszövetség adatai szerint a legalább tíz éve működő pénztárak által kezelt ötvenegy portfólióból a 2000 és 2009 közötti tízéves átlaghozam negyvenöt portfóliónál meghaladta az inflációt. Ebből tizenhét portfólió éves reálhozama egy-két százalék volt, tizenháromé meghaladta a két százalékot.

A Stabilitás számításából kimaradt a reálhozamokat jelentősen csökkentő 1998-as 14,3 százalékos, illetve az 1999-es tízszázalékos infláció, de az eredmény ezzel együtt sem indokolja a kasszák végleges legyalulását.

Kölcsönös passzivitás

Még úgy sem, hogy a zéróhoz közeli reáleredményekért a kasszák is hibáztathatók. Az rossz hozamok alapvető oka a rossz befektetési stratégia, a kockázatkerülő magatartás, illetve a nagy működési költségek voltak. A nyugdíjpénztárak az üzletág kiépítésével járó kiadásaikat igyekeztek gyorsan visszaszedni, ráadásul az adminisztráció is meglehetősen bonyolultra, ezért költségesre sikerült.

A szektor szereplői között nem alakult ki valódi verseny, a befektetési eredmények összehasonlítása sokáig nehézkes volt, a pénzek kezelésével foglalkozó vagyonkezelők sem törték magukat a többlethozamok elérésére. Hosszabb távra is biztonságos, de kevesebb pénzt termelő portfóliókba fektették a befizetéseket, nagyrészt állampapírokba [4].

A kasszák tunyaságában az állami szabályozó is érdekelt volt, hiszen a pénztárak masszív állampapír-keresletet biztosítottak, sokáig az államadósság legfőbb finanszírozói voltak, és most is sok állampapírt tartanak [5].
Az átváltozás

A legalapvetőbb problémák kiküszöbölése évekkel ezelőtt elkezdődött. A választható portfóliós rendszer bevezetésével máshogy fektetik be a fiatalabbak befizetéseit, mint a nyugdíjhoz közel állókét, csökkent a pénztárak kötvényállománya, több lett a részvénybefektetés. (A 2008-as rekordméretű vagyonvesztést részben ez okozta, azonban a tavalyi példátlanul jó teljesítmény mögött is a választható portfóliós rendszer áll.)

A pénztárak kimagasló működési költségei is mérséklődtek az elmúlt években, amit adminisztratív eszközökkel ért el a szabályozó. A kasszák működési kiadásainak felső határát 2009-ben a folyó befizetések 4,5 százalékban maximálták, a vagyonkezeléssel összefüggő kiadások a jelenlegi 0,8 százalékos szintről lépcsőzetesen 0,4-re csökkennek.

Adminisztratív eszközökkel a kasszák kiadásait tovább lehetne csökkenteni, miközben a felhalmozott járulékok növekedésével arányosan a teljes vagyonra vetített költségszint automatikusan csökken – a portfolio.hu cikke szerint [6] 2000 óta minden évben –, tehát ennek alapján sem tűnik megalapozottnak a szektor megsemmisítése.

A költségszint tekintetében az állami vagy a külföldi rendszerekkel való összehasonlítás viszont félrevezető lehet. Nem mindegy ugyanis, hogy egy nyugdíjrendszer mikor indult, mi a célja, illetve hogy mekkora vagyontömeget kezel. A hasonlítgatás ezért sokszor a körtét almával tipikus esete.

Forrás: Index.hu
www.index.hu